Ez is operett, az is operett

Látatlanban azt lehetett hinni, hogy jön most három előadás, mely felmutatja a hazai operettszínjátszás teljes skáláját. Nevezetesen: a. hagyományos operettet, az ellen-operettet és a köztest. Mert az Operettszínház nyilván tradícionális stílusban játssza el Szakcsi Lakatos Béla és Csemer Géza klasszikus mintázatú művét, a Dobostortát. Mohácsi János pedig biztosan ad majd a Mágnás Miskának a Vígben. A kecskeméti Katona József Színház fiatal vezetői viszont annyi viharos művészet után valószínűleg a helyi kö­zönségigényt tartják szem előtt, amikor az Én és a kisöcsé­met viszik színre, Lendvai Zoltán rendezésében.

A három előadás azonban a vártnál kevésbé különbözik. Mindegyik elég gyenge lábakon áll. A kecskemétiek kedves, helyenként szellemes produkciójában akad ugyan lelemény, de a játszó személyek zömének nem kifejezetten erőssége az ének és a tánc. (Talán hihetetlenül hangzik, de még olyan is előfordul, hogy amikor egy számban a táncrész következik, akkor a táncoskomikus otthagyja a kart, s pánikszerűen kimenekül a színről.)

A Vígszínház Mágnás Miskája még ennél is zavarbaejtőbb. Három, ritmushibás felvonáson át jobbára kínosan esetlen, feszengő téblábolás folyik. (Elég, ha annyit mondok, hogy Halász Judit például az előadás végi tapsnál látszik először felszabadultnak?) A hosszú üresjáratok idején eltünődhetünk azon, hogy vajon mi történt itt a próbaidőszak alatt. Nyomaiban fellelhető ugyanis, hogy Mohácsi akart valamit. (Amilyen egy rendező, kitelik tőle.) Attól viszont a többiek ódzkodtak talán. Amit pedig ők szerettek volna, azt esetleg Mohácsi nem kérte. Meglehet, nem "gyüttek kompromisszumra", s a se ez, se az-ból lett a meglepő semmilyenség. (Két pozitívumot azért megemlítenék: Börcsök Enikőt, aki vert helyzetet nem ismer, valamint a főiskolás Anger Zsoltot, rokonszenves elfogulatlanságával.)

Az Operettszínház új bemutatóját a gyanútlan néző látványos, zenés haknival tévesztheti össze. Különböző korszakok rajongott primadonnái .jönnek és mennek ad hoc jelleggel, énekelnek valamit az ő drága közönségüknek, majd távoznak. (Ekkora felhozatalból persze lehet csemegézni – magam például Lehoczky és Kovács Zsuzsákat nézem-hallgatom élvezettel.) Amúgy lenne itt valami ódonka történet is, a millennium idejéből – királyokkal, hercegekkel, grófokkal, cukrászokkal, építészekkel és színésznékkel –, de az meglehetősen kusza és szétfolyó. Horváth Péter rendező minden igyekezetével azon volt, hogy ha már összefogni képtelen is az elnyúló mesketét, legalább bájossá tegye. Egy tüsszentés erejéig még az alkotót is megidézteti a színészekkel. (Sza-Sza-Sza-KCSI!)

Az elprüszkölt komponista megtette a magáét: operett­szerű zenét szerzett. De nincs kizárva, hogy vállalkozása maga a fából vaskarika. Mert hát kérdés; lehet-e ma igazán sikeres egy új operett. (Jut eszembe a harmadik előadás harmadháznyi közönsége láttán.) A sikeres operettnek al­kalmasint elengedhetetlen feltétele, hogy dalainak múltja le­gyen. Akkor tudjuk nosztalgikusan, elandalodva dudorászni. Félő, hogy egy árva suszterinas sem akad ma Pesten, aki nekiállna a Dobostorta dallamait fütyörészni.

Stuber Andrea