Gyászos Nászinduló

Molnár Ferenc: Nászinduló (Játékszín)

Díszlet: Szegő György. Jelmez: Felkai Anikó. Rendező: Balázsovits Lajos.

Szereplők: Bárdy György, Máthé Erzsi, Tóth Enikő, Nyertes Zsuzsa, Harkányi Endre, Miklósy György, Psota Irén, Tóth Judit, Csurka László, Fesztbaum Béla.

 Érdemben elég keveset tudunk arról, hogy mit csinált New Yorkban Molnár Ferenc, 1952-ben bekövetkezett haláláig. Utolsó ismert művéből, a kicsit naplószerű Útitárs a száműzetésben című önéletrajzi jegyzetből kiolvasható, hogy néha talán írt egy-egy cikket, megnézegette itt-ott be­mutatott darabjainak próbáit és premierjeit, neves és érde­kes emberekkel találkozgatott. De hogy a korábban oly ter­mékeny szerző színdarabírással is foglalkozott volna az emigráció tizenhárom éve alatt, annak alig akad nyoma a memoárban. Most azonban rábukkant a Játékszín – ponto­sabban Molnár Gál Péter – egy Amerikában írt, kései Molnár-műre. Nászinduló a címe, s magam kissé bizonytalan vagyok abban, hogy színházi szempontból érdemes volt-e felfedezni. Mert az írótól megszokott szikrázó szellemesség ebben a darabban épp hogy csak pislákol. A feltűnően mondvacsinált bonyodalom egy hatvankétéves hollywoodi filmsztár köré szerveződik, aki családja és barátai megrökö­nyödésére beleszeret tizennyolc éves alkalmazottjába. To­vább nem is mesélem, mert akkor végképp semmi nem ma­rad a nézőknek.

A második nyilvános főpróba közönsége legalább különös kalandban részesült a Játékszínben: bepillantást nyerhetett a színházi műhelymunkába. A produkciót ugyanis hozzávetőleg az első összpróba állapotában találta. Félkész szövegtudás és teljes hevenyészettség. Kusza rendezetlenség és a végtelenség érzetét keltő ritmustalanság. A mű darabokban hevert előttünk. (Ilyenkor szokták mondani a színháziak, hogy a 8-10. előadásra majd összeáll. De az igazgató nyilván addig sem fog kint posztolni a kapuban, hogy korrekt módon visszatartsa az óvatlanul korán jött nézőket.)

A férfi főszerep Bárdy Györgyé, aki kifejezetten elegánsan tűri a színpadi káoszt, s azt is hallatlan toleranciával fogadja, hogy Psota Irén a második részt féktelen és mértéktelen magánszámmá zilálja. A tizennyolc éves fruskát Tóth Enikő alakítja, nagy vígjátéki rutinnal. (Ami nem is csoda, hiszen például a Páratlan párost tizenegy éve játssza.) A másik, hasonlóan ifjú hölgy szerepében Nyertes Zsuzsa ültet ki szép, aggodalmaskodó kifejezéseket az arcára. Máthé Erzsi az előremenekülés taktikáját választotta: hatásos dúltsággal viharzik be a jelenetekbe, a súgólyuk irányában. A maga derekas, összefogott, fanyar alakításával Harkányi Endre az előadás legjobbja.

A Nászindulót rendezőként Balázsovits Lajos jegyzi, akit egyébként valamikor az elmúlt hónapokban újabb évekre megbíztak a Játékszín vezetésével. Ezt onnan lehet tudni, hogy a direktor készségesen megmondja, ha kérdik tőle. Maga a kinevező művelődési minisztérium meglehetős diszkrécióval kezelte saját döntését. A Játékszín igazgatói posztjára kiírt pályázat eredményét nyilvánosságra nem hozta, a sajtóval nem közölte, sőt – amennyire tudom – a pá­lyázókat is elmulasztotta értesíteni. Amiről óhatatlanul az jut az ember eszébe, hogy Balázsovits igen-igen csendes győ­zelme jelent valamit. Netán azt, hogy ezek a színházigazga­tói pályázatosdik – kurzustól és a miniszter személyétől füg­getlenül – még mindig elég furcsán zajlanak.

Stuber Andrea