Színikritikusok díja 1995/96

Stuber Andrea szavazólapja:

A legjobb új magyar dráma: Parti Nagy Lajos: Mauzóleum

A legjobb rendezés: Gothár Péter (Nem félünk a farkastól, Radnóti Színház)

A legjobb zenés előadás: -

A legjobb alternatív előadás: -

A legjobb női alakítás: Csomós Mari (Nem félünk a farkastól, Radnóti Színház)

A legjobb férfi alakítás: Szervét Tibor (Ivanov, Pesti Színház)

A legjobb női mellékszereplő: Szirtes Ági (Mauzóleum, Kamra)

A legjobb férfi mellékszereplő: Héjja Sándor (Rokonok, Pécsi Nemzeti Színház)

A legjobb díszlet: Dávid Attila (Ármány és szerelem, Miskolci Nemzeti Színház)

A legjobb jelmez: -

Különdíj: -

Jött a szavazólap, mellette levél, abban kérés, hogy ne panaszkodjunk. Pedig én már elszántam magam, hogy most majd levezetem a kritikusdíj ellehetetlenülésének tételét. Abból kiindulva, hogy évről évre kevésbé vagyunk képesek követni az országos színházi helyzetet. Nem kifejezetten önhibánkból. Ezt azért kell újra leszögezni, mert a vidéki színházakban még mindig sokan hiszik úgy, hogy a fővárosi kritikusok lustaságból vagy érdektelenségből maradtak el tőlük. Pedig nem. De ma már szinte senki nem tudja megengedni magának, hogy sokat utazgasson a saját zsebére. A lapok viszont inkább lemondanak a vidéki előadások bírálatairól, mint hogy útiköltséget fizessenek. Jószerével két újság maradt, amely rendszeresen rászánja a minimális benzinpénzt arra, hogy kritikust küldjön vidékre: a Színház és a Criticai Lapok. (És talán még a Kritika, de a Kritikának írni úgyis becsület és ráfizetés dolga.) Ez azt jelenti, hogy a vidéki színházak előadásait általában mindössze két budapesti kritikus látja. (Plusz Nánay.)

Mi következik ebből? Egyrészt az, hogy a kritikusoknak nemhogy összképük nincs a teljes színházi életről, de még részképük is alig. (Engem például idén nem küldött egyik lap sem Szegedre, tehát nem láttam egyetlen szegedi bemutatót sem.) Másrészt a kategóriák zömében semmi esélyük nincs a vidéki teljesítményeknek. Ha nagyon optimista vagyok, akkor egy kitűnő vidéki rendezés, egy nagyszerű női vagy férfi főszereplő elhíresülésében még bízhatom. Az talán odavonz néhány áldozatos érdeklődőt. De egy vidéki epizódremeklés, díszlet, jelmez vagy zenés előadás biztosan nincs versenyben. Mert a legjobb esetben látta a Színház kiküldött színibírálója, a Criticai Lapoké (plusz Nánay), ami egyöntetű elismerés esetén is mindössze három szavazatot hozhat a konyhára. Reménytelen. Ugyanakkor ebben a szó szoros értelmében kilátástalan helyzetben nagy áldás minden budapesti (vagy gödöllői) vendégjáték és minden utaztatási akció. (Kecskeméti kirándultatás, Jutocsa Tours és hasonló kalandok. Csak arra kell ügyelni, hogy a kritikust ne kötelezzék le nagyon.)

A fentiekkel – a szűkös láthatással – magyarázom, hogy néhány kategóriában nem szavaztam senkire és semmire. Ez nem azt jelenti, hogy szerintem nem született jó vagy legjobb zenés előadás, alternatív előadás – biztos vagyok abban, hogy született –, hanem arra utal, hogy az ilyen műfajú produkciókból túl keveset láttam, s ha kijelölnék egy-egy legjobbat, akkor méltánytalanul járnék el a többi sok, nem látottal szemben. Az egyéb kategóriákban nagyobb merítés alapján, biztonságosabban tudok választani. Bő száz előadáson jártam a szezonban. S mindvégig abban reménykedtem, hogy ha évad közben ugyan kevés igazán jó előadással találkoztam is, de júniusban, a debreceni színházi találkozón majd módom lesz megnézni a legjobbakat. Erre mi történt? A megbízhatóan, alaposan körülnéző Nánay majdnem csupa olyan produkciót válogatott a szemlére, amit már láttam. Ebből gyanítom, hogy szürkécske évad volt ez a mostani. (El vagyunk bizonytalanodva mind, miből lehetne ma jó színházat csinálni.)

De nemcsak nem szavaztam, hanem szavaztam is. S minthogy tíz évnyi szapora színháznézés után az embernek magasabb az ingerküszöbe, mint eleinte, ezért a "legjobb" nálam most annyit tesz: a leginkább lenyűgöző, magával ragadó, elvarázsoló. Ilyen értelemben Gothár Albee-rendezésének csak egy riválisa akadt: Kiss Csaba eredeti Macbeth-verziója. (Valahol közbe kell szúrnom, hogy nem láttam még Ascher Elnöknőkjét, annyira az évad végén volt.) Szerettem a Simon Balázs-féle Átváltozásokat is.

Csomós Mari briliáns Martha-alakítása valósággal kiált a díj után. Szervét Tibor Ivanovjának értékelése – a kritikák alapján – nem egyértelmű, de én úgy voltam vele, hogy valósággal székhez szögezett a színész újszerűsége; játékának fojtott ereje, keserű fe­szültsége és főként elementáris egyszerűsége. (Ez utóbbival hatott rám erősen Barkó György is, a pécsi Tóték postásaként.) Ugyan­csak elragadtatottsággal bámultam Szirtes Ágit a Mauzóleumban. Héjja Sándor a figurája tökéletességével vett le a lábamról a pécsi Rokonokban .A legemlékezetesebb és talán leglátványosabb díszlet számomra Dávid Attiláé volt, jóllehet nem tudták benne ren­desen (jól) eljátszani az Ármány és szerelmet a miskolciak. Leg­jobb jelmez nem jut eszembe.

Ha lenne "legjobb újonc" kategóriánk (mint a NBA-ban), azt nyilván évekig nem tudtuk volna kiosztani a szavazatok szóródása miatt. Idén viszont minden bizonnyal elnyerné Kamarás Iván az Othellóért és a Hajlamért.