A léggömb és a szusz

Olyan temetőkben, ahol drámaírók nyugszanak, lehet némi földalatti mozgolódás az estéli órákban. Szerzők forgása a sírban 19 és 22 óra között, színházi előadások idején. A drámaíró ugyanis – művével, szándékával, mondanivalójával – nem tartozik a szent és sérthetetlen dolgok közé. Alkotása alapanyag csupán, melyből a színházi műhely hivatott készterméket gyártani. A gyártási folyamat során a matéria sokszor bámulatosan átalakul. Gyakori, hogy a színháziak az eredeti szöveget alaposan megmunkálják: húzzák, vonják, fúrják, faragják, dagasztják, kelesztik. (Az átdolgozási igyekezetet nem szokta gátolni az elő-előforduló nyelvhelyességi járatlanság sem.) Fő, hogy az alkotók magukévá tegyék és saját képükre formálják a művet. S az a jobbik eset, ha van képük hozzá. Rosszabb, ha még saját kép sincs. A színházművészek láthatólag szívesebben indulnak ki önmagukból, mint a színdarabból. A plakátra kinyomtatják a szerző és a fordító nevét, aztán a színpadon – néha egészen gátlástalanul – elmondják és eljátsszák a magukét.

        Nem vitás, hogy a produkció minősége és jelentősége olykor igazolja a beavatkozást, még a legvadabbat, legdrasztikusabbat is. Máskor meg nem. De akár így esik, akár úgy, mindenképpen különös, hogy a szerzői jog a színházakban alig létező valami. Gyakran formalitás, nyűg, kijátszandó szabály csupán.

        Mindez Slawomir Mrozekről jutott most eszembe, aki azzal nehezíti a színházak rendes működését, hogy él. S nyilván tapasztalt már egyet s mást, ha arra adta a fejét, hogy legújabb színpadi művéhez szigorú és szabatos utasításokat mellékeljen. Instrukciói, díszlet-, jelmez- és helyzetleírásai tetemes részét teszik ki a Szerelem a Krímben szövegének. S a hozzácsatolt utószó záradékaként 10 paragrafus tiltja a húzást, változtatást, egyebeket. Az utolsó pontban Mrozek arra kötelezi a színrevivőket – szellemesen és szkeptikusan –, hogy az előadás műsorfüzetében publikálják a paragrafusokat. Ha tetszik: Megőrült a szerző vagy Az utolsó mohikán cím alatt.

        Mármost a Thália Színház Szerelem a Krímben bemutatójához nincs is műsorfüzet. S ha nem tudnám, hogy az egykori Nagymező utcai társulat eddig is csupán szórólapokkal fogadta a nézőit, hajlamos lennék azt hinni, hogy a műsorfüzet hiánya az áthidaló megoldás. Frappáns ötlet a szerző okvetetlenkedésének kiiktatására. Végtére is naiv elképzelés Mrozektől, hogy majd ő mondja meg, miként kell a művét eljátszani. Azt a színház úgyis jobban tudja.

        A magyarországi ősbemutatót rendező Taub János mentségére annyit mindenesetre felhozhatunk, hogy a Szerelem a Krímben – a precíz előírások ellenére – némiképp rejtélyes mű. Egészen biztos például, hogy jómagam nem fogom megfejteni az alábbiakban. Minden eddigi, hivatásos olvasójában intellektuális izgalmat és elragadtatottságot keltett a darab, s valamennyiüket találgatásra késztette a tekintetben, hogy miről is szól. (Ezt meg az én mentségemre hozhatjuk fel.) Még Mrozek barátja és vitapartnere, Stanislaw Lem is úgy nyilatkozott, hogy előbb tudná elmesélni az Ötödik szimfónia tartalmát, mint a Szerelem a Krimben-ét. Mrozek pedig kedélyesen vonogatja a vállát és közli, hogy műve a szerelemről szól meg a Krímről.

        És valóban.

        A helyszín mindvégig ugyanaz, csak eleinte a cári Oroszországban, utóbb a Szovjetunióban, majd egy FÁK-államban található. A Krím félszigeten vagyunk, a Nizza nevű panzióban, az első felvonás alatt 1910-ben. A szereplők voltaképp egy ismeretlen Csehov-színmű hősei. De csak számunkra ismeretlenek, mert például a Prozorov-lányok (Három nővér) vagy Lopahin (Cseresnyéskert) már találkoztak velük. Illenek is az "eredetiek" közé ezek az álcsehovi alakok. Hiszen szintén üldögélnek, teáznak, filozofálgatnak, sóhajtoznak, óhajtoznak és szeretnek, szeretnek, szeretnek reménytelenül. Tatjana, a 28 éves tanítónő Szejkin hadnagyot. Az ötvenéves Zahedrinszkij Tatjanát. Lily, az ifjú színésznő(ön)jelölt Zahedrinszkijt, vagy bárki mást, a német mérnök kivételével, akihez feleségül megy. Senki senkit nem talál el az érzelmeivel, ahogy azt Anton Pavlovicsnál megszoktuk.

        Ebben az első részben látszik legformásabbnak és legkielégítőbbnek a Thália Színház előadása. Egyelőre nem feltűnő és nem zavaró, hogy Taub már ezt a pszeudoparódiát sem hajlandó egészen komolyan venni. Stílust mutat be, vagy inkább stíluscsúfolót: forszírozott jelzésekkel és élénk túlzásokkal. Mintha "Igy játsztok ti!"-t rendezne, az obligát kerti bútorokkal és a szokott kellékekkel: szamovárral, teáscsészealjakkal. De a színészek – akik már jelenésük előtt kiállíttatnak a színre, háttal – tüntetően üres bögrékből iszogatnak jóízűen, láthatatlan befőttet nassolnak és szabott rendben ejtik el meglepetésükben a kiskanalat. Minden úgy van, hogy közben ne legyen. S ami mégis van, az legyen túl sok. Eperjes Károly Zahedrinszkij valamennyi megszólalását poénra viszi a maga sajátos, szövegejtő modorában. Kubik Anna élesen karikírozza Tatjana társalgási stílusát és szerelmes lelkesültségét. Bánsági Ildikó a primitív Cselcova összes mondatát olyan bumfordi butasággal intonálja, mintha nem is egy ostoba libát akarna ábrázolni, hanem egyszerre hármat. Hirtling István Szejkinjének és Bubik István külföldi mérnökének van módja némiképp kívülállni, s mindketten élnek is a lehetőséggel. Hirtlingnek a gúnyosan átszellemült monológja szép, melyben lefesti házasságának jövőjét, Bubiknak pedig az udvariasan leplezett értetlensége, mellyel a nagy szláv mélabúba esett kompánia danolását figyeli.

        Frappáns és játékos ez a megkutyult csehoviáda, de az ember pontosan érzi, hogy a darab így nem mehet tovább.

        Nem is megy.

        A második rész 18 évet ugrik előre nekifutás nélkül. A győztes forradalom után vagyunk, az elvtársi érában. A szereplők ugyanazok. (Kivétel Zubatij, a fiatal proletárköltő, aki csak most lép be a képbe.) A nagyon szerelmes szereplők változatlan korúak maradtak, a többiek öregedtek. (Kivétel Cselcova. Mert hát Mrozek rendre felállít bizonyos szabályokat, hogy aztán rendre megszegje azokat.)

        A második felvonás minden jegyében elüt az elsőtől. Ha az előzmények Csehovot idézték, akkor a következmények – halványabban – Bulgakovra, Majakovszkijra, Gorkijra és különböző pártos szerzőkre céloznak. (Az utaláskényszer Shakespeare-ig viszi Mrozeket, a Szentivánéji álom és az Othello idecibált betétjéig.) Egyenrangú szereplők közös, közösségi jelenetével indított a szerző, most pedig Zahedrinszkijt helyezi előtérbe. Az első felvonás csehovian lanyha, beszédközpontú cselekményét körkörösre szerkesztette, a másodikban viszont Zahedrinszkijnek épített fel tagolt, lineáris vonalú történetet. Történetdarabkákból, helyenként villámtréfákból, szkeccsekből.

        Ami a Krímet illeti, az a Thália színpadán már szinte ki sem látszik az Árvai György tervezte munkásmozgalmi díszlet mögül. Még a napból is Lenin tekint le ránk, ha eléggé kápráztatjuk a szemünket. Zahedrinszkij elvtárs immár megkapta Tatjanát – Taub gondosan meg is lovagoltatja őket az ócska díványon –, a lány azonban főként a Pártért hevül. A bohózati felszínen mozgunk, s közben szem elől tévesztjük Tatjana érzelmeinek, tiszta szerelmének folyamatosságát és változásait is. Wolf egy kétütemű kabaréjelenetben megzsarolja Zahedrinszkijt – hogy megtarthassa a saját feleségét –, miközben Lily asszony bárkivel bármire kapható, csak övé legyen Ophelia szerepe. Ennyivel lett olcsóbb és hitványabb a szerelem (a Krímben és tágabb határokon belül) az első rész óta.

        A második felvonás ismét nagy, nyomasztó folytathatatlanságban ért véget. Az utolsó etapban már számolnunk kell a darab folyamatos és vészes fogyatkozásával. A végső kép a jelen apokaliptikus víziója. Nincs már történet, nincs szerelem – végképp ellehetetlenült vagy elüzletiesedett – és nincsenek az élvonalban az eredeti szereplők. A főhős a "rendszerváltás győzteseként" megjelenő egykori proletárköltő, Zubatij. (Seress Zoltán alakításán lemérhetjük, hogy ő is ismeri látásból a napszemüveges, zsebtelefonos vállalkozókat.) Zahedrinszkij kóbor csavargóvá lett, már semmit nem ért és nem is akar érteni. Az egykori dadus (Széles Anna) a szamovárt árulja. A régi társaságból mindig kicsit kinézett Cselcov házaspár (Gáspár Sándor és Bánsági) meggazdagodott és Amerikába készül. A tyúkeszű asszony tetszőleges tudomány professzora lesz odaát. Lily (Nagy-Kálózy Eszter) a maga belső álomvilágából szintén Amerikába tart, férjével együtt. Egész tömeg várja a hajót, amely az ígéret földje felé indul. (Talán épp az a hajó ez, amelyik az első felvonásban még se nem közeledett, se nem távolodott.) Fej nélküli tábornok, törzs nélküli pópafej és farkasember (szintén csatlakozás az első felvonáshoz) bolyong e helyen, s Katalin cárnő is megjelenik koronázási pompában, hogy meztelenre vetkőzzön. Pravoszláv egyházi kórus, káosz, zűrzavar, majd a tengerből előbukkanó Tatjana, tisztán, ártatlanul, fiatalon, a szerelem felmagasztosulásaként.

        Taub ebből a szürreális képből sok mindent elhagy, s igen keveset ad helyette. Néhány néma, pikáns feketébe öltözött prostituált dekoratív látványát. És didaktikus záróképet a vonzásokról és választásokról. A tömeg ide-oda lódulását, hol az egyházi kórus, hol a Yankee Doodle hívó hangjaira. Taub végső szűkmarkúsága erősíti azt a benyomást, hogy a darab az előadás során léggömböt játszott. Laposodott, laposodott, s a harmadik felvonásra végképp kiment belőle a szusz.

        Végül, de egyáltalán nem utolsósorban megjegyzendő, hogy a közönség rendkívül élvezte a Szerelem a Krímbent a Tháliában. Hogy mit szólna (szólt volna vagy szól majd) a produkcióhoz a szerző? Nem ez az első olyan műve, amit némiképp leegyszerűsítettek, elhumorizáltak, s egy csapat kiváló színésszel sikerre vittek. És hát vannak annál sokkal rosszabb dolgok, mint hogy teltháznyi néző jól érzi magát egy Mrozek-előadáson.

Stuber Andrea