Kis szellemek, ha találkoznak

Müller Péter — Tolcsvay László — Müller Péter Sziámi: Isten pénze (Madách Színház)

Díszlet: Götz Béla. Jelmez: Vágó Nelly. Koreográfus: Fodor Antal. Rendezõ: Nagy Viktor.

Szereplõk: Huszti Péter, Szerednyey Béla, Dunai Tamás, Vikidál Gyula, Cseke Péter, Békés Itala, Juhász Róza, Bajza Viktória, Kuthy Patricia, Weil Róbert, Varga Klári, Szűcs Gábor és mások.

A Madách Színház embernemesítõ musicalprogrammal boldogítja nézõit. Tavaly ilyenkor Molnár Ferenc ördögeit zenésítette meg, idén Charles Dickens karácsonyi szellemeit fakasztotta dalra. A két alapmű alighanem egymás szomszédja és ellenfele a transzcendens mesevidéken. A vörös malomban az ördögök emberrosszítási projecten dolgoznak, fényes sikertelenséggel. Vállalkozásuk belebukik egy icipici jóságba. Dickens misztikus erõi viszont pozitív attitűddel közelítenek a kísérleti alanyhoz, s nem hiába fáradoznak. Egy zsugori, érzéketlen, mogorva öregembert önzetlenné, melegszívűvé, jókedvűvé nevelnek át.

A gyakorlatban ez úgy valósul meg, hogy Huszti Péter — aki a Madách Színház tizenéves nézõi körében mostanában válik ismertté, musicalszínészként — eleinte citromba harapott arccal járkál és énekel (kulturáltan). A többiek roppant semmilyen arccal járkálnak és énekelnek (jól). Huszti Scrooge-ja kezdetben feszes, rigorózus, harapós. Azután megrendül a karácsonyéji látomásoktól, kétségei támadnak, elbizonytalanodik az önzésben. Elõbb szánalom, majd részvét ébred benne mások iránt, végül meghatódik, felszabadul és fényre derül. Annyiféle átélhetõ érzést mutat meg, hogy a figyelmes nézõnek határozottan a színészi alakítás fogalmát juttatja eszébe.

Az elõadás persze nem Huszti „kétkezi” munkájára épít, hanem inkább a zenével, a tánccal, a látvánnyal forszírozza a katarzist. Hiszen ezt követeli a műfaj, melynek művelésé­ben a körúti színház tagadhatatlanul szerzett már gyakorlatot és szaktudást. Tolcsvay László muzsikája könnyed, ele­gáns, s jóval kevésbé elmélyült, mint a Mária evangéliumáé. Müller Péter Sziámi dalszövegei egészségesen szellemesek. Müller Péter (át)írói munkája rutinosan ügyes, s különös mó­don igyekszik elkerülni az eredeti mű totális, már-már szen­timentális szépségét. (Például a nõi szereplõket kissé tüs­késnek mutatja. És hát hoz új címet: Isten pénze. Ez az, amirõl Dickensnél szó sincs. Sem úgy, hogy Scrooge az Isten pénzét osztogatná szét, sem úgy, hogy a bankókra vetné magát a nép, melynek az isten pénze se elég.)

Fodor Antal koreográfiája átlagosan leleményes. Nagy Viktor rendezõ kifogástalanul látja el a színpadi szervezõi és lebonyolítói feladatot, s nyilván kedvvel variálja Götz Béla igen tehetséges díszletét. A színpadkép maga a ködös-pá­rás, korabeli London, hangulatos házkülsõkkel és nagysza­bású szobabelsõvel. A díszlettervezõ teljesítménye — nem elõször — egy ágyban csúcsosodik ki, amely igazán nem megvetendõ. (De meg van vetve.) Hogy ez az ágy embere­ket nyel el és köp ki, azzal még nem ejt ámulatba, de egy­szer csak a levegõbe emelkedik, majd lassan félrelibeg. És nem látszik, hogyan csinálják!

Husztiról már esett szó, a többieket nemigen lehet egyen­ként és egyénenként méltatni. Békés Italáról emlékeznék még meg, akinek direkt kreáltak egy szerepet, s õ aztán ki is használja a lehetõséget. Dicséretes a tánckar munkája. Ne­kem egyébként túl hangos, hosszú és üzletszerű a Madách produkciója, de kötelességem tudatni, hogy láttam ennél sokkal rosszabb musicalelõadásokat is a New York-i Broadway-n.

Stuber Andrea