Balról jobb

Csehov: Ivanov

Új Színház

színikritika

Népszava 1996. V. 14.

 

Balról jobb

 

Csehov: Ivanov (Új Színház)

Fordító: Forgách András. Díszlet: Antal Csaba. Jelmez: Szakács Györgyi. Rendező: Székely Gábor.

Szereplők: Cserhalmi György, Tóth Ildikó, Sinkó László, Holl István, Csomós Mari, Marozsán Erika, László Zsolt, Széles László, Lázár Kati, Koós Olga.

 

A színikritikusnak is lehetnek szülei, s néha illedelemmel vegyes érdeklődéssel megkérdik, mit néznek meg este a színikritikusok. Ha válaszul egy jól ismert színdarab címét mondom, elszörnyülködnek: megint? Hát azt már sokszor láttad! Ilyenkor elmagyarázom, hogy minél többször láttam, annál érdekesebb megnézni újabb rendezésben. Most például itt egy másik Ivanov – Csehov művét nemrégiben a Pestiben is műsorra tűzték –, az Új Színházban. S olyannyira készültek erre az évadvégi bemutatóra a Paulay Ede utcában, hogy a próbák miatt az utóbbi két hétben egyetlen előadást sem tartottak. (Rendjén van ez? – kérdem csak úgy.)

A nemjátszásnak mindenesetre meglett az eredménye: Csehov-premier, Forgách András fordításában, Székely Gá­bor rendezésében. Szép előadás, minden felvonásában egy-egy legszebb jelenettel. Az első, rövidlélegzetű élményt An­tal Csaba díszlete nyújtja. Leválik a színpadi merőlegesről, s mintegy 30-35 fokkal ráfordul a nézőtérre. A színpad így kiharap egy részt a zsöllyéből – az Új Színházban már szinte szokás, hogy a díszlet kitüremkedik a nézőtérre –, és kissé oldalvást mutatja magát a közönségnek. Érdekes látvány, de engem mint egyszeri, jobb oldali nézőt nem kárpótol azért a hátrányért, hogy számos szereplőt jelenethossziglan nem látok. A díszlet amúgy nagyszabású költemény, égbevesző falakkal, töredezett lécmennyezettel és az obligát oszlopocskával, melyet immár nem csupán Székely rakat le előszeretettel a rendezéseiben, hanem a növendékei is.

Már-már Székely-védjegynek tekinthető az is, hogy a címszerepet Cserhalmi György játssza. Alakítása bizonyos értelemben annak a beteg, fáradt, kiégett Don Juannak folytatása, akit a tavalyi Moličre-bemutatón formált meg. Másrészt Ivanovként halkabb, lágyabb, elomlóbb, szorongása elemibb, rosszkedve ragadékonyabb. Szeretem azt a mozdulatát, ahogy a kezével játékosan főbelövi magát, s amint az orvos tetten éri a gyerekes gesztus közben, ő eljátssza, hogy nem is azt játszotta, amit. Ezúttal kiváló partnere Cserhalminak Tóth Ildikó, aki Anna szerepében igazi színpompát mutat. A klasszikusan poétikus mályvaszín mellé odakeveri a modern, vibráló feszültség harsányabb (mondjuk) zöldjét. Továbbá a rózsaszín kislányos bájt és az asszonyi fájdalom vörösét. Markáns szereplője az előadásnak Holl István bölcsen értetlen Lebegyevje, s érdekesen éles hangú a Marozsán Erika játszotta Surocska.

Külön szeretném felhívni a figyelmet Lázár Kati nagyszerűségére. Ő a gazdag, ámbár társadalmilag kissé rangon aluli özvegyasszony, akinek kegyeiért pénzéhes udvarlók vetélkednek. A Lebegyevéknél összegyűlt unott, kínosan hangulattalan, feszengő társaságban Lázár olyan megszólalással rukkol elő, amelyben nyerítve lelem gyönyörűségemet. Később táncra kérik, s ő nemet mond, mert kereken egy éve halt meg a férje. Homályos zugba hú­zódik, hogy némán, fuldokló szemérmességgel elsirassa magában néhai társát. Torokszorítóan, intimen gyászol, mindössze néhány megilletődött néző szeme előtt. Az elő­adásnak ezt a momentumát ugyanis szinte csak onnan lehet látni, ahol én ültem.

Stuber Andrea