A lilától a mélyrózsaszínig

A színház azért is jó hely, mert ott az ember mindenfélét megtudhat más emberekről, érzésekről, helyzetekről. S most van az a pillanat, amikor a balmazújvárosi parasztság sze­relmi életéről is megtudhat egyet-mást, aki megnézi a Csak beljebb, Jancsikám! című előadást a Kamrában. A pajzán vallomásokat színpadra írta és rendezte: Molnár László. Partnernője a játékban – stílszerűbben: a fehérnép a nagy sikerű produkcióban –: Huszárik Kata, a Katona József Szín­ház fiatal színésznője.

– Akinek Huszárik Zoltán filmrendező volt az édesapja, s Nagy Anna színésznő az édesanyja, annak nyilván egyene­sen vezetett az útja a színi pályára.

– Nem volt egyértelmű. Persze közel álltam a színházhoz gyerekkoromban, vonzott is. Nagyon szerettem például jel­mezben látni a mamámat. De éppen ő volt az, aki igyekezett megóvni és távol tartani ettől a szakmától. S az ő sorsát látva azt is felmérhettem, hogy a színész milyen kiszolgálta­tott, mennyi méltánytalanság érheti. És mégis: mikor gimna­zista koromban egy nyáron Anyu levitt Gyulára, hogy nyaral­jak mellette, míg ő dolgozik a szabadtérin, végignéztem a próbaidőszakot, s akkor támadt kedvem az egészhez.

– Édesanyja beletörődött a megváltoztathatatlanba?

– A főiskolai felvételi második rostájáig állítólag még izgulni sem volt hajlandó, annyira szerette volna nem venni komo­lyan a szándékomat. Azóta persze megszokta a gondolatot, hogy színész vagyok (leszek), s kedves, segítőkész kollégá­nak mondhatom. S minthogy őszintén közli a véleményét a játékomról, akkor izgulok a legjobban, amikor őt ott tudom a nézőtéren. Ezért mostanában tapintatból nem jön el a bemu­tatókra, inkább később néz meg.

– Mindenesetre sokat járhatott a mama az elmúlt két és fél évben a Katona József Színházba és a Kamrába.

– Igen, hiszen már negyedéves, gyakorlatos koromban – Zsámbéki Gábor növendékeként – beugrottam jó néhány előadásba. A tavalyi évadban nyolc bemutatóm volt, de ha kicsit alaposabban megszámolom, akkor harmincnyolc. Mert tagja voltam Halász Péter "újsághírszínház" csapatának, amellyel naponta új produkciót hoztuk létre egy-egy aznapi újságcikk alapján. Játszom A fösvényben, A nevető ember­ben, a Rosencrantzban, az Akárkiben, a Pirandellóban, ott van még az estünk, benne leszek az új Arden-bemutatóban is. Összejön havi harminc előadás.

– Mit tud már, mit nem tud még a színészi mesterségből?

– Hajaj! Sok mindent kell még megtanulnom. Naponta ta­lálkozom új, megoldandó feladatokkal. Mostanában az ellen kell kitalálnom valamit, hogy megunjam a sokadszorra ját­szott szerepet. Már nyomon vagyok! Minden este egy picit másképp kell csinálni, igyekszem apró meglepetéseket sze­rezni magamnak a játékban, nehogy "gépiessé" váljon az alakítás. A megszokást egyébként is veszélyesnek tartom, az élet minden területén. Nyitottnak és kíváncsinak kell lenni az emberekkel szemben. Már csak azért is, mert ha valaki belegubózik a színházba és elveszti a kapcsolatát a színhá­zon kívüli világgal, akkor előbb-utóbb színészként is kiürül­het. A színház végül is az életről szól, nem szabad, hogy színész kifogyjon az alapanyagból. Én még eléggé az elején tartok mindennek. Két és fél éve mentem férjhez és kaptam diplomát. Amikor a főiskolán először kellett felmennem a színpadra, mindenki rajtam nevetett. Lila volt a fejem az iz­galomtól. Négy-öt év alatt a lilát "ledolgoztam" mélyrózsa­színre. Most azon vagyok, hogy a mélyrózsaszíntől eljussak egy halványabb árnyalatig.

Stuber Andrea