Zenekar a háztetőn

Bock-Stein-Harnick: Hegedűs a háztetőn (Madách Színház)

Versek: G.Dénes György. Díszlet: Horesnyi Balázs. Jelmez: Rátkai Erzsébet. Koreográfus: Imre Zoltán. Rendező: Kerényi Imre.

Szereplők: Huszti Péter, Almási Éva, Timkó Eszter, Varga Klári, Haffner Anikó fh., Pásztor Erzsi, Kelemen István, Szűcs Gábor, Viczián Ottó, Vikidál Gyula és mások.

A Madách Színház bizonyos értelemben lepipálja minden eddigi Hegedűs a háztetőn-előadásunkat, de még Chagallt is. Mert nemcsak hegedűst tart a háztetőn, hanem egész bandát, illetve Bandet. A Budapester Klezmer Band hét muzsikusa kíséri a történetet, a szó legszorosabb értelmében. Le-lejárnak a tetőről, hogy némán vagy hegedűszóval, vagy egy ízes klarinétfutammal belejátsszanak a cselekménybe. Vagy hogy elhúzzák Huszti Péternek a Bessenyei nótáját, a Ha én gazdag lennék kezdetűt. S a játékkal együtt élő muzsikuscsapat ad valami áradó elevenséget az előadásnak. Amely előadás egyébként elsősorban komor szépségű tablóképekre és a zárt, bensőséges zsidó szertartások koreográfiájára épül.

Jerry Bock musicaljének színrevitelével energiaigényes munkát és kicsiny kockázatot vállalt Kerényi Imre rendező. A mű mindig és mindenhol elnyerte a közönség tetszését. New Yorkban és Londonban több ezer előadásig jutott az első bemutató, s hosszú éveken át rajongott érte a publikum a mi Operettszínházunkban is. S minthogy a japán nézők szintén imádták, alighanem kiegészíthetjük "az antiszemitizmushoz nincs szükség zsidókra" című ismert tételt azzal, hogy a Hegedűs a háztetőn sikeréhez sincs szükség zsidókra.

Nálunk ez a mű soha nem mozog légüres térben. Ha előbb nem, akkor facsarodik össze (speciálisan helyileg) a szívünk, amikor a darab végén kitelepítik Anatevkából a zsidókat. Szedi a cókmókját Tevje, Mótel, Lázár, Jente meg a többiek. Megy ki hova tud. A Madách Színházban egészen pontosan a színpad jobb hátsó fertálya felé indulnak. Hogy ott konkrétan mi áll a díszletben, az az én helyemről nem látszott, de tudom, hogy átvitt értelemben arra van Krakkó, Chicago vagy éppen Budapest. S az 1900-as évek elején  talán úgy tűnhetett az otthonukból elűzött anatevkaiaknak, hogy ezek után már mindegy, hová veti őket a sors. Pedig mennyire nem lett mindegy!

Horesnyi Balázs díszlettervező baljósan borongós égbolt és hagymakupola-palánták alá helyezte Anatevkát. Apró faházakban szállásolta el a szereplőket, akik mind pontosan, szépen dolgoznak. Almási Éva sprőd Goldéja és Varga Klári nyílt szívű Hódelje tűnik ki közülük. De az egész előadásban Huszti Péter a legérdekesebb. Hétköznapibb, slemilebb hőst mutat, mint annak idején Bessenyei. Eleinte kifejezetten zavarbaejtő a pirospozsgás arcával, szürke pamacsszakállával. Leginkább dörzsölt kolhozelnöknek látszik, kinek néha még a párttitkárt is sikerül kijátszania. Az ember hajlamos azt gondolni, hogy ami az inge alól kilóg, az sem cicesz, csak elrongyolódott atlétatrikó. De aztán lassan jelentőségét veszti, hogy Huszti micsoda: zsidó tejesember, orosz muzsik vagy magyar színész. Ember kezd lenni, sorsa formát ölt; tragédiává nő a szemünk előtt.

Azt hiszem, sosem láttam ilyen feszítő akarattal, ekkora szenvedéllyel játszani a mindig könnyed és elegáns Husztit. A tapsnál is különös: mosolytalanul, szinte szigorúan áll, fürkésző tekintettel hajol meg. Közben módszeresen szemügyre veszi a nézőteret, s talán azt gondolja: akár tetszettem nektek, akár nem, én tudom, hogy győztem. És tényleg.

Stuber Andrea