Észak-fok, idegenség

Ibsen: Hedda Gabler (József Attila Színház Aluljáró)

Fordító: Kúnos László. Díszlet: Paseczky Zsolt. Jelmez: Dőry Virág. Rendező: Gaál Erzsébet.

Szereplők: Fehér Anna, Besenczi Árpád, Örkényi Éva, Kocsis Judit, Sztarenki Pál mv., Bánffy György, Bakó Márta.

Ki az a Hedda Gabler? Csábos norvég asszony, Hedda Tesman néven. A néhai Gabler tábornok gyönyörű, büszke lánya, aki – jobb ötlete nem lévén – férjhez ment egy derék kultúrtörténészhez. Miközben egy másik, lecsúszott kultúrtörténészt szeret, ha szeret valakit egyáltalán. S miután berendezkedett új otthonában, meglehetős rombolást visz véghez maga körül. Unalmában, elégedetlenségében, s a bátor, befejezett tettek iránti vágyakozásában adja pusztításra a fejét. Két és fél halott marad utána. Az egyik a szerelme, a másik ő maga, a harmadik a magzat a szíve alatt.

Heddát találhatjuk vonzónak vagy taszítónak, vélhetjük okosnak vagy korlátoltnak, ítélhetjük különbnek vagy alávalóbbnak a többi szereplőnél. (Ibsen drámai életműve tele van ilyen "ha akarom vemhes, ha akarom, nem vemhes" típusú figurákkal. Már ami a jellemüket, emberi minőségüket illeti.) Heddáról is megoszlanak a vélemények. Kosztolányi szerint nagyszerű egyéniség. Ibsen Henrikné viszont hisztérikus nősténynek minősítette. S lehet, hogy a szerző neje nem értett eléggé a drámákhoz, viszont tudhatott egyet s mást Ibsenről és a skandináv nőkről.

A József Attila Színház Heddája, Fehér Anna alkatilag ideális a címszerepre. Hűvös északi típus. Sudár, szép, kékszemű és hideg, mint a jég. (Barna szemmel megközelítőleg sem lehet olyan hidegen nézni, mint kékkel.) Fegyelmezett és szenvtelen, ugyanakkor a színpadi magány pillanataiban előszűköl belőle a kétségbeesettség és az elveszettség. Egyszóval Fehér Anna jó Hedda Gabler.

Nem lenne más dolguk a többieknek sem, mint hogy jók legyenek, csak nekik egyelőre nehezebben megy. Pedig Gaál Erzsébet ezúttal egyedül rájuk, színészekre hagyatkozott. Meglepően konvencionális, minden extravagáns kunsztot nélkülöző rendezésében sűrű, fojtogató légkörű, lélekboncolgató játéknak kellene zajlania. De a főpróbán nem fojtogat itt más, csak a stúdiószínház zsúfolt cellát idéző levegőtlensége.

Már amikor az első két szereplő felbukkan az elegáns belvárosi művirágboltra emlékeztető szalondíszletben (Paseczky Zsolt munkája), az sincs rendjén. Bakó Márta és Örkényi Éva a valószerűség igényével lép be, s mindketten valószerűtlenül lassúak és színpadiasak. Aztán jön Besenczi Árpád Tesmanja, Sztarenki Pál Lövborgja, Kocsis Judit Elvstednéje s mind úgy csinálnak, mintha, pedig nem. Besenczi ragyogtatja holdvilágképét. Kocsis könnyes szemmel aggódik, aggódgat. Sztarenki hol gyanakvóan, hol ádázul meregeti a szemét, s viharvertkedik csapzott hajával, lebegő kabátjában, elszabott mellényében. (Dőry Virág korhűszerű jelmezei nem segítőkészek. Nem erősítik a formákat, a polgári világ szabályosságát. Eltekintenek például attól, hogy úriemberek aligha járnak ingujjban vendégségbe.)

Nincs más hátra és előre; Fehér Anna a néznivaló. Mondjuk ahogy a nyelvével bele-belenyalint egy pohár likőrbe, miközben Sztarenki a likőrös üveget szorongatja. Szép szerelmi utójáték. Duett, kupicára és flaskára hangszerelve.

Stuber Andrea