Más kezek járnak

Karinthy Ferenc: Bösendorfer, Dunakanyar

Látatlanban azt lehetett gondolni az elég régen nem játszott Karinthy-egyfelvonásosokról (Bösendorfer, Dunakanyar), hogy kortalan darabok. Két kedves, ügyes dramolett a magány tárgykörében. Hihetnénk, hogy jelenidejűleg szólalnak meg bárhol és bármikor, s megbízhatóan összeszorongatják a néző szívét. De most, amikor a Karinthy Színházban Berényi Gábor rendezésében – és a tőle megszokott, igényes zenei aláfestéssel – a darabok újra közönség elé kerültek, váratlanul kiderült (számomra), hogy ezek a művek lecövekeltek valahol a közel-félmúltunkban. Egyszerűen nem játszódhatnak a jelenben. Kortársi  levegőjük eltűnt, s friss szellőcske helyett ma nosztalgikus fuvallatok lengedeznek körülöttük.

De hát miért ne játszódhatna napjainkban a Bösendorfer és a Dunakanyar? – kérdezhetné tőlem mondjuk Karinthy Márton dacosan. Mert sokat változott az életünk az elmúlt néhány évtizedben – válaszolnám. Durvább, érzelemszegényebb és anyagiasabb lett a világ. Ha praktikusan körülnézek a két színdarabban, meg kell állapítanom, hogy a mai viszonyok között valószínűleg senki nem telefonálgat heccből fél napokat, mert aztán kardjába dőlhet, amikor kézbesítik a telefonszámláját. Ha pedig mégis megengedheti magának ezt a luxust, akkor nyilván elég jómódú ahhoz, hogy más módját válassza a szórakozásnak. A Dunakanyar szituációja szintén elvesztette a realitását: országúti presszókban éjjel 11-kor nem tartózkodnak egyedül csinos kávéfőzőnők, mert leütnék őket a bevételért.

De mondok mást: mindkét történet idegenek melegszívű, barátságos, figyelemteljes találkozását írja le. Igenis, még a Bösendorfer is. Pedig arról az 1966-os ősbemutató idején számos kritikus úgy vélekedett, hogy kegyetlen, ízetlen, durva tréfa. Mármint amit a fiatalember művel, aki egy idős, szívbeteg asszonyt viccel meg oly módon, hogy a  zongorahirdetésére jelentkezik újra meg újra. Mindig más és más hangi alakban. De ez a fiatalember legtöbbször érdeklődő, megértő, türelmes beszélgetőpartnere az öreg hölgynek. Öncélú mulatsága közben nem mulasztja el meghallgatni a másik fél keservét, bánatát. Meghallgatja és meg is hallja. Ebből adódik aggódó ijedelme is, minek következtében – a kissé szentimentális utolsó előtti fordulat szerint – rémülten újrahívja a nénit, bevallja csínytevését, s kárpótlást ígér. (Nem jegy formájában, hanem szívélyes látogatások keretében.) Ami arra utal, hogy ebben a telefonbetyárban van becsület, ráadásul nem is betyárbecsület. Neki még megszólal a lelkiismerete. Ma a lelkiismeretek sokkal jobban bírják a hallgatást.

A Dunakanyarban szintén az egymás iránti érdeklődés, az odaadó figyelem és a nyitottság mértéke vált nehezen hihetővé mára. Két ismeretlen ember őszintén kitárulkozik egymásnak, s  mindketten a lehető legteljebb beleéléssel hallgatják végig a másik történetét. Létezik még ilyen? Talán. De az is lehet, hogy ez a fajta empátia már kiveszett az életünkből. Hát csoda, ha szívfájdító nosztalgiát érez a néző a Karinthy-egyfelvonásosok láttán?

Berényi Gábor, aki 1982-ben már megrendezte a Játékszínben a Bösendorfert, most nagyjából ugyanazt a módját választotta a színrevitelnek. Az É. Kiss Piroska által tervezett bordó függönyök elé "társbérletezte" be a két telefonálót. Baloldalon letakart karosszék és régimódi állólámpa jelzi özvegy Brodaritsé otthonát, míg a jobb oldalon egy modern bőrfotel és egy fogas a fiatalemberé. A férfi dúltan érkezik haza, csapkod, levágja magát a fotelba, lakáskulccsal babrál, plusz kulcscsomót tesz rá a sajátjára. Erre a didaktikus üzenetű felvezetésre azért van szükség, mert a telefonálós tréfamester nem más, mint aki később a Dunakanyarban eljátszik a barátnőjétől visszakapott lakáskulccsal. Berényi Gábor ugyanis azt találta ki, hogy a két egyfelvonásos férfi főszereplője figurálisan és színészileg egy és ugyanaz a személy. (Ezért kapta a Karinthy Színház előadása a szokásos Négykezes helyett a Hatkezes címet. Bár ha Karinthy Négykezesét eddig mindig négyen játszották, akkor most háromkezesről van szó, de ne matematikailag legyünk kekecek.)

Berényi nem tette rosszul, hogy Rátóti Zoltánra bízta mindkét főszerepet. Rátóti jó színész, ezt számos színház számos előadásában igazolta már, csak sztárszínész nem volt még soha. Inkább úgy történtek a dolgok, hogy másokra hoztak ki darabokat, melyekből aztán lehetett emlékezni Rátótira. Most viszont nekiadták az estét, az övé. Tud mit kezdeni vele. Megmutatja, hogy virtuóz játékos. A Bösendorfer fregoliszerepe nagy ziccer, s Rátóti nem is hagyja ki. Parádésan zsonglőrködik. Mindegyik telefonáló hangja-figurája hiteles önmagában és hitelesen különbözik a többitől. Nekem Wisintzey-Vacek a kedvencem, az ő szövege valóságos Bajor Imre-paródiaként hangzik el Rátóti szájából. (Ami azért van rendjén, mert Bajor Imre színpadi beszédmodora önmagában véve is parodisztikus feldolgozása a mai, köznapi nyelvhasználatnak.) De szeretem Rátóti Ritter Margit-bravúrját is, az tudniillik fülileg tökéletesen illúziókeltő minden elcsuklásával, belezokogásával, hüppögésével együtt, ugyanakkor a színész rezzenéstelen arccal, mondhatni: masszív fapofával csinálja végig. Még a siker kaján örömét is imponálóan titkolja.

Rátóti partnere eredetileg Lukács Margit lett volna, ám a bemutató előtt egy héttel Timár Éva ugrott be Brodaritsnénak. Egyelőre tehát inkább csak asszisztál a színésznő az egyébként is asszisztens szerepben. Viszont keskeny arcával, keserűre húzott szájával, megtört tekintetével Timár Éva képes a legjobban hasonlítani a Bánat, a Gyász, a Magány és hasonló című Kovács Margit-kerámiákhoz. Ráadásul legalább ötféleképpen tud megijedni a hirtelen felcsörgő telefontól. Szóval ő is jó.

A Dunakanyarban Rátóti kellemesen slampos, fiús bájt érvényesít. Mellette – Ruttkay Éva egykori híres szerepében – Pápai Erika látható. Kedvesen, okosan, szépen, talán túl magabiztosan is. Úgy értem, keveset mutat a nő sérültségéből; a magány szülte görcsökből, gátlásokból. S még így is az jut eszembe róla, hogy a darabnak igazság szerint nem lehetne happy endje. Az ilyen jóravaló, önfeláldozó, mélyérzésű nők általában nem szokták elnyerni méltó jutalmukat. Pápai Erika huncutul is szomorú tekintete, a szeme alatti karika sem mesélhet másról, mint a vesztes típúsú nőről. De lehet, hogy ez a képzetem is csak a kilencvenes évek illúziótlanságából fakad.

Stuber Andrea