A gép forog

Piscator-Neumann-Prüfer: Háború és béke (Vígszínház)

Díszlet: Szlávik István. Jelmez: Szakács Györgyi. Zene: Melis László. Rendező: Valló Péter. Szereplők: Hegedűs D.Géza, Rudolf Péter, Alföldi Róbert, Kállai Ferenc, Murányi Tünde, Balázsovits Edit fh., Igó Éva, Lukács Sándor, Szoboszlay Sándor, Selmeczi Roland, Gesztesi Károly, Vallai Péter, Kállóy Molnár Péter.

Valló Péter színre vitte a Vígszínházban Tolsztoj Háború és békéjét a maga teljességében. Sikerült megjelenítenie a háborút is, a békét is, az ést is. Képileg ezt úgy oldotta meg, hogy a csatajelenetekbe bependerített néhány táncoló moszkvai dámát, a báli jeleneteken pedig átküldött egy-egy sebesült katonát. Ezzel a rendezést nagyjából el is intézte. Ami még hátramaradt, az a cselekmény lebonyolítása. Persze egy minden vonatkozásban nagy regény esetében ez sem egyszerű feladat.

Ott van először is a két kötetnyi szöveg, melyből eleve hárman írták a színpadi változatot, ám a Vígszínházban még öten megdolgozták. (Ennyi írástudó ember fogott össze, s a színpadról mégis csapatostul röpködnek a levegőégbe a rosszul használt névmások. Arra helyett rá, arról helyett róla, azokat helyett őket és így tovább.) A bő három órás színházi előadás természetesen kurtítja, sűríti és megszűri az eseményfolyamot. Még így is rengeteg szereplőt és helyszínt kell megeleveníteni. Önmagában véve az sem kis  teljesítmény, hogy Valló gördülékenyen vezényelte le a sok­szálú történetet.

Nagy segítségére volt Szlávik István örökmozgó díszlete és a Vígszínház mindentudó színpadtechnikája. Ötpercenként térül-fordul a színpad, lifteznek a süllyesztők, néhány pillanat alatt újabb és újabb hangulatos helyszínek állnak elő. Míg a gép forog, az alkotó színész nem pihen. Szaladgál a sötétben, hogy fél perc múlva ott bukkanjon fel, ahol kell. Kicsit mintha nagyobb teret kapna az előadásban a masinéria, mint az élő színész. 

Pedig vannak itt színészek is. Alföldi Róbert (Andrej Bolkonszkij), akiben buzog annyi hév és láz, hogy igazi ro­mantikus hős legyen. Rudolf Péter (Pierre Bezuhov), aki csendes, mélázó jóságot sugároz. A bájos Balázsovits Edit (Natasa Rosztova), ki megkapó módon ott hordja az arcán mindkét szülője vonásait; Almási Éváét és Balázsovits Lajosét egyszerre.

Igyekvően szenvedélyes és nagyjából működőképes a Vígszínház előadása. Van egy igen érdekes domborulata. Nevezetesen a két Bolkonszkij herceg, apa és fia ellen­tétének vonulata. Nemzedékek és világnézetek szembenállása ez. Andrej a reformokért száll síkra, míg az öreg a régi rend híve. S amikor az idősb herceg dühödten szónokolni kezd szakértőkről, akik semmihez sem értenek, meg nyugati mintákról, amelyek idehaza majd jól tönkre­tesznek mindent, akkor a közönség érezhetően meg­pezsdül, s épp csak  hangos úgy van!-okra nem ragadtatja magát.

Pedig valójában nem ideológiák győzik itt le egymást, ha­nem kettő színész dialogizál, s az egyik közülük nagyon hanem kettő színész dialogizál, s az egyik közülük nagyon nagy színész. Az öreg Bolkonszkijt Kállai Ferenc játssza. Olyan mesterfokon, hogy döntő fölénnyel nyer. Felbillenti a színpadot, masinériástul, mindenestül.

Stuber Andrea