Színészi feketemunka

Fábri Péter: Az élő álarc (Shure Stúdió)

Jelmez: Dőry Virág. Díszlet, rendező: Valló Péter.

Szereplők: Bán János, Nemcsák Károly, Rudolf Teréz, Rátóti Zoltán, Olasz István, Bacsa Ildikó, Kocsó Gábor, Kerekes József.

Zűrzavaros, vérzivataros időkben bármi megtörténhet. Még az is, hogy egy angol főnemes önmaga helyettesítésére színészt fogad fel. Dublőrt költöztet be saját, londoni kasté­lyába, míg ő maga csendesen visszahúzódva várja a régi király visszatértét. A grófot játszó komédiás azonban egy­szer csak eldobja az instrukciókat, s váratlanul önállósítja magát. Alaposan "belealakít" megbízója magán- és közéle­tébe. Egyrészt elszereti a feleségét, másrészt látványos poli­tikai szerepet vállal a nevében, s az új hatalom embereként a népszerűségi lista élére tör. A színész karrierje azonban halálos véget ér: a kétségbeesett gróf egy óvatlan pillanat­ban rajtaüt, s mindösszesen négy halott marad a színen.

A fenti történetet első hallásra akár Jakab-kori romantikus rémdrámának is tippelhetnénk, de nem az, hanem magyar szerző színpadi műve 1996-ból. Persze ha alaposabban fülügyre vesszük Fábri Péter Az élő álarc című munkáját, akkor nem téveszthetjük össze angol mesterek több száz éves műveivel. Már csak azért sem, mert a szövegben játékosan elbújtatott idézetek és félidézetek (Madách-tól, Marxtól, vagy Antall Józseftől), nem oda utalnak, hanem ide. Különös módon már a darab első mondata sem hat egészen történelminek vagy abszurdnak.  "Betiltották a színjátszást." – ez most úgy hangzik, mint valami jóslat egy pesszimista futurológus szájából.

Fábri költői nyelvezetű – még szonett formájú monológgal is ékeskedő – , rendes kis darabja a Kamaraszínház Shure Stúdiójában került először közönség elé, Valló Péter szűkre szabott rendezésében. Valló szakszerűen sorjázza a jeleneteket, de nem markol nagyot. (Úgy értem, például a csőcseleféle polgár szerepében feltehetőleg több is van annál, mint hogy elterelő hadműveletként hasznosítsák átdíszletezések idejére.) A munka java természetesen a színészekre maradt, akik a stúdiószínpadi testközelben hitelességi próbát tesznek. Bán János személyében vendég játssza a színészt, s – alkatát tekintve némiképp meglepően – akkor a legátütőbb, mikor szerelmi vallomást tesz a neki kiosztott feleségnek. Bacsa Ildikó szép, lányosan zavart mozdulattal öleli át ismeretlen férjét. Rátóti Zoltán (Mortimer gróf) nagyívű – nagy ívben kanyarodó – alakítása a fölényes eleganciától a teljes szétesésig jut el. Nemcsák Károly színesen formálja meg a cinkos színészkollégát, míg Rudolf Teréz XL-es méretű hepciával ruházza fel Mary figuráját. A legszebb pillanatok Olasz István néma szolgájának jutnak az előadás végén, amikor beszélni tanulva eldadogja az örökre elnémult szereplők fölött a gyászbeszédet.

Végezetül még beszámolnék arról a tapasztalatomról, hogy a színházak újabban meglehetős lazasággal kezelik a minden bizonnyal létező tűzvédelmi előírásokat. Márpedig ez a stúdiókban – ahol szűk a tér, zsúfoltra tervezett a nézőtér és nehézkesen megközelíthető a kijárat – különösen veszélyes. A Shure-ban most azzal képesztenek el, hogy a párbajozó szereplőket fáklyával hadakoztatják, másfél méterre a nézőktől. Én mindenesetre nem szeretnék jelen lenni azon az előadáson, amelyiken valami kis gikszer történik.

Stuber Andrea