Az imbolygó neve: Halál

Lévay-Kunze: Elisabeth (Fővárosi Operett Színház, Szegedi Szabadtéri Játékok)

Fordító: Müller Péter Sziámi. Díszlet: Szegő György. Jelmez: Velich Rita. Koreográfus: Gajdos József.

Szegedre színházba menni sosem haszontalan, mert áll a város határában egy csárda, ahol istenien bevacsorálhat az ember. S a pazar halászlé jót tesz a béketűrésnek, arra az esetre, ha netán ádáz színpadi merénylet várná a nézőt a színházban.

A Dóm téri szabadtéri színpadon történik is merénylet – Erzsébet királynő esik áldozatául –, de színházi értelemben nem különösebben ádáz a dolog. Eléggé mindegy jellegű musicalt mutatnak be – zene: Sylvester Lévay, szöveg: Michael Kunze –, látványos előadásban, nemzetközi színvonalon. Úgy értem, ez a mi Elisabeth-produkciónk feltehetőleg nem rosszabb és nem jobb, mint amilyen a bécsi vagy a tokiói lehet. Maga a darab ugyanolyan bárgyú a világ bármely pontján. (A történelmi tablóképek között csordogáló mesepatakocska arról szól, hogy Elisabeth-et kiskorában balesetet érte, ekkor szemet vetett rá a Halál, üldözte is szegény nőt egész életében, míg végül magával nem ragadta.) A dalszövegek közhelytől közhelyig bukdácsolnak. (A fordítást végző Müller Péter Sziámi szövegíróként volt már jobb formában.)

A kiállítás szerencsére nem szegényes: Szegő György impozáns, forgó-tekergő-bolygó díszlete motorikusan hajtja a cselekményt. Velich Rita jelmezei szépek és ízlésesek, ámbár nélkülözik azt a pompát, melyet az ember elvárna mondjuk a császári ház udvarhölgyeitől. Kerényi Miklós Gábor rendezése korrekt; mutatós és gördülékeny.

A szereplőgárda – ahogy az lenni szokott – nagy, általános toborzás útján verbuválódott. Jöttek ide poptól, rocktól, operettől, minek következtében az előadás hangzásvilága minimum színesnek mondható. A címszerepet Sáfár Mónika játssza, aki színésznőnek énekesnő, énekesnőnek meg színésznő. Ferenc Józsefként Sasvári Sándor végre kicsit öregedhet a színen. A Halál képében Mester Tamás jön elő hol innen, hol onnan a díszlet zugaiból. Ő azt az affektált énekstílust képviseli, mellyel Szikora Róbert sajnos iskolát teremtett a hazai könnyűzenében. Viszont meglepően erős, szuggesztív színpadi jelenség. Nem véletlen, hogy övé – és a Rudolf trónörököst megformáló, figyelemreméltó Szomor Györgyé – az előadás legjobb jelenete és betétszáma. Van még a színen egy kommentátor – kontár módon összeeszkábált darabok különös ismertetőjele! –, akit Földes Tamás szúrósnak szánt tekintettel és sátáninak vélt kacajokkal tesz már-már nézhetetlenné és hallgathatatlanná. És akad valaki, aki kisebb szerepében sem vész el a hatalmas színpadon: Molnár Piroska. Neki egy-két pillanat is elég ahhoz, hogy színészi képességeivel jólesően kitűnjön az előadásból. Számos tisztesen dolgozó szereplő, táncos és statiszta részese még a produkciónak és a várható, egyáltalán nem érdemtelen sikernek.

Egyébiránt magam is jelentős művészi teljesítményt nyújtottam az előadáson. Sikerült véletlenül elejtenem valamit úgy, hogy beesett a tribün alá. S mert a rés nem túl nagy, ez szinte művészetnek mondható. A jutalomjáték: előadás után félórás kutakodás a nézőtér alatti állványrengeteg sűrűjében. Viszont ült valahol a közönség soraiban nálam nagyobb művész is, mert egy fél pár női cipő is előkerült a tribün alól.

Stuber Andrea