Trópusi tobzódó

Dés–Geszti–Békés: A dzsungel könyve (Pesti Színház)

Díszlet: Dávid Attila. Jelmez: Orosz Claudia. Koreográfia: Imre Zoltán. Rendező: Hegedűs D.Géza.

Szereplők: Dányi Krisztián fh., Borbiczki Ferenc, Reviczky Gábor, Kútvölgyi Erzsébet, Szervét Tibor, Sipos András, Méhes László, Oberfrank Pál és sokan mások.

Ha az ember a latyakos Váci utcán befordul a Pesti Színházba, trópusi idillbe csöppen. Dávid Attila papírmasé dzsungeldíszletében lenge leplekbe öltözött fiatalokat lát, akik a tűz körül ejtőznek és dalban fohászkodnak az iste­nekhez. Az egymásba omlott párok egyikének már gyereke is van: helyes, gyömöszkölni való, kissé rémült fiúcska. Ő Maugli. Ez az őserdei csoportkép nyitja és zárja A dzsungel könyve musicalváltozatát. Kekecebb nézők persze megkér­dezhetik, hogy akkor pontosan mi is történik az előadás eleje és a vége között. Vallási extázisba esett szektatagok vizio­nálnak borús történetet az asszimilálódási nehézségekről? A társadalomból kivonult hippik képzelegnek narkómámorban? Vagy ez a keretjáték csak tartalomtalan forma?

A két jelenet között mindenesetre megelevenedik előttünk Maugli csodás meséje. Kissé kuszán és szétfolyóan, jelezvén, hogy a szerzőket elragadta a hév. Valósággal tobzódtak az élvezetekben. Senkinek nem volt szíve kihagyni semmit. Békés Pál nyilván a szavakhoz, Dés László a hangjegyekhez, Geszti Péter a poénokhoz ragaszkodott. Kisebb baj lenne a túlzott vehemencia, ha normál teherbírású nézőkre zúdulna a produkció. Csakhogy a közönség zömét a csekélyebb ülőképességű gyerekek adják majd.

A rendező Hegedűs D. Géza bevonásával közel három évig készülődött a mű. Ehhez képest meglepő, hogy nem átütőbb és testreszabottabb. (És vajon miért nem a Vígszínházban került színre, ahol a pazar színpadtechnikai lehetőségek talán beindították volna a Kőműves Kelementől elszakadni még mindig nem képes rendező fantáziáját?) Hogy csak egy példát mondjak: ha már megszületett az a szellemes ötlet, hogy a keselyűt Sipos András temetkezési vállalkozónak játssza – s Orosz Claudia jelmezei is ügyesen antropomorfizálnak –, akkor miért nem lehetett a többi szereplőt is "kitalálni"?

Az előadást végül is nem annyira a rendezői elv, mint inkább a "harapós" főiskolás csapat énekes-táncos lendülete mozgatja. Dányi Krisztián fh. kedves Mauglija körül külön­böző ambícióval forgolódnak a vígszínházi színészek. Reviczky Gábor Baluként most mindent megengedhet ma­gának, amit gyakran olyankor is megenged, amikor nem szabadna. Viszont finom, visszafogott és megható, amikor hexameterben búcsúzik, majd elmegy meghalni. Sipos And­rás kéjesen keselyeg. ("Részvét, kegyelet, vinném a tetemet.") Kútvölgyi Erzsébet (Bagira) a nevelőnők gyöngye, akinek – érdemi betétszám híján – torkában marad annak bizonyítéka, hogy mindenkinél jobban tud énekelni. A tigrist játszó Szervét Tiborból ezúttal hiányzik a felszabadultság. Borbiczki Ferenc Akelaként a torkaszakadtát próbálgatja. Méhes László a legimponálóbb: a tökélyre fejleszti Ká kígyó­technikáját. (A színész kiváló mozgáskultúrája most Imre Zoltán megfelelő koreográfusi munkájával párosult.)

Nem volna korrekt, ha a saját, szelíd fanyalgásomon túl nem tudósítanék az autentikus közönség véleményéről. A hozzám közelálló, célzott nézők kedvezően fogadták a pro­dukciót. Az egyiküknek (134/29/8, lány) Balu tetszett a leg­jobban, mert olyan viccesen jár. A másik (138/28/10, fiú) Buldeo kétcsövű puskáját értékelte a legtöbbre.

Stuber Andrea