Játék határok nélkül

Spiró György: Dobardan (Vígszínház)

Díszlet: Kentaur. Jelmez: Jánoskuti Márta. Rendező: Horvai István

Szereplők: Hegedűs D.Géza, Börcsök Enikő, Haumann Petra fh., Korognai Károly, Venczel Vera, Vallai Péter, Kéri Kitty, Pándy Lajos, ifj.Kőmíves Sándor, Barta Mária, Farkas Antal, Hullan Zsuzsa, Kenderesi Tibor.

Spiró György legújabb színdarabját lehet kicsit szeretni és nagyon tisztelni. Dobardan a címe, ami egyrészt Jónapot!-ot jelent bosnyákul, szerbül, horvátul – mert mint Spirótól megtudjuk, a három nyelv voltaképp egy és ugyanaz –, másrészt emlékeztet Doberdóra, s ezzel már helyben is vagyunk. A mű voltaképp lelkiismereti dráma a délszláv háború kapcsán.

A cselekmény oly csekély, hogy szinte nincs is. Egy budapesti mérnök 1992-93-ban váratlanul arra az elhatározásra jut, hogy örökbe fogad egy tetszőleges nemzetiségű árvagyereket a volt Jugoszláviából. De nem sikerül neki.

A történet a szándék megjelenésétől a végső kudarcig kíséri a hős sorsát. A férfi elindul, hogy megpróbálja megérteni ezt a háborút. Hivatalokba jár, szakértőket keres meg, érintettekkel beszél, menekülttáborba látogat. S minél többet tud meg, annál inkább belekeveredik – érzelmileg – az ügybe. S minél tájékozottabb, annál tisztábban kell látnia, hogy segítő igyekezete teljesen reménytelen. S egyre tébolyítóbb számára a tehetetlenség. Mert még a lelkiismeret sem szólalhat meg büntetlenül az emberben.

A délszláv háború – tragédia. A mérnök belső válsága – dráma. De egy emberbe zárt dráma, amelyet az író alig-alig tud több szereplős drámai helyzetekben megjeleníteni. Az első résznek szinte publicisztikai jelleget ad az, hogy a főhős jobbára riporterként viselkedik. Információkat gyűjt, s "interjúalanyaitól" fokozatosan összeszedi mindazt, amit Spiró szerint tudnunk kell a volt Jugoszlávia véres végjátékáról. A második rész pedig még ennyire sem halad előre. Az egy menekülttáborban játszódik, ahol a mérnök végighallgatja az emberi keservek kórusát. S mire onnan "kiszabadul", addigra körülötte is összeomlott minden.

De a Dobardan nemcsak a szomszédságunkban zajló felfoghatatlan háborúról tudósít, hanem a mai Magyarországról is. Keserűen, élesen, már-már kétségbeesetten, s helyenként megrendítően. Nyilván nem véletlen, hogy a Vígszínház Házi Szinpadán tartott bemutatónak ez a vonulata a legerőteljesebb. Talán Horvai István rendező is úgy gondolta: ahhoz, hogy beleéljük magunkat a határ túloldalán folyó vérontásba, kell némi empátia. A magyarországi erkölcsi, egzisztenciális és létviszonyokkal való szembesüléshez viszont elég némi tapasztalat.

Az előadás tehát Hegedűs D. Géza és Börcsök Enikő házaspárjának köszönhet néhány megrázó pillanatot. A vitáiknak, az elhidegülésüknek, a kompromisszumkeresési igyekezetüknek. A többiek ügyet szolgáló alázattal és buzgalommal teszik a dolgukat Kentaur tehetséges színpadi terében. Kitűnik közülük Vallai Péter, aki a Sanyi nevű félig magyar, félig szerb szereplő esszé jellegű betétjét pazar magánszámként adja elő.

Csak az a kulisszahasogató vég, csak azt tudnám feledni! Amikor fülsüketítő fegyverropogásban halálos kacajt hallat Hegedűs D., majd mezítelenre vetkőzik, bebújik egy faládába, s bőszülten – és a kezdők gyakorlatlanságával – tetriszezni kezd. Ha már muszáj neki számítógépes játékba temetkezni, szerintem az aknarobbanós minesweeper sokkal stílszerűbb lenne.

Stuber Andrea