Apák és fiuk

    Esterházy Péter: Búcsúszimfónia (Vígszínház)

Díszlet: Ambrus Mária. Jelmez: Benedek Mari. Rendező: Zsótér Sándor.

Szereplők: Lukács Sándor, Szarvas József, Venczel Vera, Bozsó Péter fh., Dányi Krisztián fh., Lázár Balázs fh., Pindroch Csaba fh.

Esterházy Péter most megfogta Zsótér Sándort, az ismert felforgatót. Zsótér ugyanis olyan rendező, aki eddigi munkái során nagy előszeretettel cincálta szét, szabdalta össze és kutyulta meg a színdarabok szövegét. Most azonban, amikor a Búcsúszimfóniát vitte színre a Vígszínház házi színpadán, olyan kanavászt kapott kézhez, amit igazán céltalan lett volna tovább kanavászosítani. (Meg hát élő szerzők műveivel problematikusabb elbánni, mint a halottakéval.) Zsótér tehát ezúttal, tőle szokatlanul, meglehetős precizitással ragaszkodott az eredeti anyaghoz. Amely a komédia műfaji megnevezést viseli, és a Vígszínház drámapályázatán nyert díjat, de magam inkább Esterházy-írások színházvágyó színpadra alkalmazásának gondolom. (Erősíti ezt a benyomást, hogy a darab némely passzusa megtalálható a Kékharisnya-kötetben, mely a zsurnaliszta Esterházy munkáit gyűjtötte csokorba.)

A Búcsúszimfóniának elmondható cselekménye nincs, ami persze nem jelenti azt, hogy nem is szól semmiről. Arról szól, hogy negyvenen túl, felnőtt, ivarérett férfiként, négy­gyermekes családapaként végre fel kell nőni ahhoz, hogy az ember negyvenen túli, ivarérett, négygyermekes családapa legyen. Ne pedig fiú. Ilyentájt már el és le kell tudni számolni az apával, aki szintén ivarérett, négygyermekes és nyomasz­tóan felnőtt.

Felvetődhet a kérdés, hogy a színpadi megjelenítés visszaadhatja-e Esterházy szövegét a maga teljességében. Meg tudja-e szólaltatni a könnyed, nyelvi humort? Kifejezheti-e a jellegzetesen papíron űzött játékosságot avagy az asszociációk és utalások burjánzását? S ha minderre képes is, mit ad hozzá a Búcsúszimfóniához, amitől az színházban előadva esetleg több vagy más lesz, mint olvasva?

Ambrus Mária színes, gondolatgazdag díszlete több kort és több helyszínt idéz meg. Hangulatosan egymásba kuszálódik itt hatvanas évekbeli design, mozgalmi kulissza a Rákosi-korszakból, rajzolt klasszicizmus és fekete (lakk) tenger mesés hulláma. Mindez azonban csak érdekes háttér egy avantgarde irodalmi est mögé. Ami a pluszt jelenti, az az emberi tényező. Van például a színen egy Szarvas József nevű színész, akit nézve-hallgatva azt érezni, hogy semmi sem lehet izgalmasabb és lenyűgözőbb annál, mint ha a szí­nen nem egy színészt látunk, hanem a lehető leghétközna­pibbnak tetsző embert.

Az előadás talpköve egyébként az Apa Miklóst játszó Lukács Sándor. Tolókocsiban is uralja a teret. Alakítása szikár, szűkkörű, inkább agymunkára, mint színészi eszközökre épít. S hihetetlenül erős aurát teremt maga körül. Nekem az az érzésem támadt ettől a sugárzó jelenléttől, hogy Lukács Sándor mostanában kezd jó színészből nagy színész lenni.

Ami Zsótér színrevivői ügyködését illeti, az zömmel a szöveg illusztrálásából, illetve akciókkal dúsításából áll. Van azonban a rendezőnek egy tettenérhető gesztusa. Amikor is a Meny levetkőzteti Apa Miklóst – hommage à Nádas Péter –, s tetőtől talpig lemosdatja. a meztelen férfit. Meghitt, bensőséges, kifejezetten magán jellegű pillanat ez rendező és író között. Szerintem Esterházy kicsit sajnálja, hogy nem neki jutott eszébe.

Stuber Andrea