Vizimanó

Csehov: A Manó (Szegedi Nemzeti Színház)

Fordító: Vessely László. Díszlet: Menczel Róbert. Jelmez: Zeke Edit. Rendező: Telihay Péter.

Szereplők: Quintus Konrád, Andorai Péter mv., Czifra Krisztina, Létay Dóra, Szabó Mária, Gazsó György mv., Szerémi Zoltán, Bacsa Ildikó, Király Levente, Kancsár József, Janik László mv.

Adva van egy vidéki birtok az orosz pusztaság kellős közepén. Ott múlatja az időt az öreg tudós, néhai feleségének rajongó édesanyja, annak unatkozó fia, a professzor első házasságából származó kórószerű leánygyermek, továbbá néhány locsogó szomszéd, barát, ismerős. A társaság éke a tudós fiatal, csinos, vonzó második felesége. Rá vár mindenki. Arra, hogy mikor csalja meg végre az urát és kivel. Hátha akkor történik valami. 

Kicsit vulgáris ez így? Az. De Csehovot mostanában ilyennek látjuk. Elmúlt az idő, amikor a  Három nővért, a Sirályt vagy a Cseresnyéskertet  lágy, moll dallam, szelíd melankólia kísérte, halk fájdalom és borongós, csipkés szépség jellemezte. Csehov kapcsán a színházak ma nyersen, pőrén, helyenként drasztikusan közszemlére teszik az emberi kapcsolatok sivárságát. Viharos keserűséggel értekeznek magányról, közönyről, cél nélküliségről.

Ebbe a vonulatba illeszkedik a Szegedi Nemzeti Színház évadnyitó prózai előadása, A Manó is. E korai Csehov-művet –  mely később Ványa bácsivá nőtte ki magát – bizonyos brechtiánus formai szigorral játszatja el Telihay Péter, illetve nem is annyira játszatja, mint inkább kényszeresen rendezi. (Telihayról az utóbbi években a ridegtartó rendező képe alakult ki bennem, akit inkább vonzanak a hideg színpadi formák, mint a néző érzelmi azonosulása.)

Menczel Róbert díszlettervező nyírfatörzsek közé kék forgószékeket telepített. Itt várnak jelenésükre a szereplők. Andorai Péter elég jelentéktelen Szerebrjakov professzora és felesége, akit Létay Dóra játszik cicás puhasággal. A reménytelenül sóvárgó fiók-Ványa bácsi szerepében igen szépen dolgozó Gazsó György. A figurateremtésben kifogástalan Jakab Tamás. A Szonyaként nagyon figyelemreméltó Czifra Kriszta. Nézelődnek, cigarettáznak, várják a végszót. Ráérnek. Csak a szolgát játszó Janik László nem üldögél közöttük: be-bejár a színpadra, közömbösen az események iránt. Neki ugyanis mindig van valami dolga; se kedve, se ideje lelkizni. Azt meghagyja az uraknak. Akik közül Quintus Konrádból sugárzik az a természetes, bölcs derű, melyet a címszerep igényel. A Manó itt az egyetlen ember, aki hisz. Többek között a jövőben. Hogy lesz egyáltalán.

Vagy a  rendezés jegyében, vagy annak ellenére,  de akadnak az előadásnak szépségei. Amikor két színész őszintén, természetesen eljátszik egy-egy pillanattal. Amikor valóban megtörténnek dolgok. Például ahogy Szerebrjakov felesége és lánya gyerekesen viháncolva barátságot fogadnak egymásnak. Vagy ahogy a Manó és Szonya a döntő pillanatban esetlenül félreértik egymást. Vagy mikor a nagybácsi a teljes reménytelenség tudatában szerelmi támadást indít a szépasszony ellen.

Az előadás a végén váratlanul hangot vált. (Talán hogy a nézőknek el ne menjen a kedvük az élettől és a szegedi színház most induló, legújabb érájától.) Mintha egy Shakespeare-vígjáték végjátéka költözne a színre. Boldog, zenés, pancsolós finálé. Tom Waits muzsikájára körbemasíroznak a szereplők a színpadközépi medencében. Telihay szeret vizezni. Csak a néző marad száraz.   

Stuber Andrea