Szezonvég Párizsban

Eleinte kifejezetten abszurd a helyzet. Egyrészt egész tavasszal esik az eső és sötét van a Fény Városában, másrészt Párizs több mint száz színháza közül egyikben sem játszanak Shakespeare-t. (Májusig kell várni, hogy az aluljárókban felbukkanjon az Odéon Színház Lóvá tett lovagok bemutatójának plakátja, rajta hatvanas évekbeli egyetemista fiúk trafikálnak az utcán.) Brookék nem láthatóak, Mnouchkine-ék pedig éppen világot járnak a Tartuffe-fel – majdnem Pestig viszik. Marad tehát az átlagos párizsi kínálat. Igaz, bármilyen párizsi színházi este eleve jól indul: hét perc késéssel sötétedik el a nézőtér, s ettől az ember mindjárt kicsit otthon érzi magát. A kezdés időpontja általában 20.30., s az előadások ritkán érnek véget fél tizenkettő előtt. Ami mindenesetre jelzi, hogy legalábbis mennyiséget okvetlenül kap a néző az átlago­san 100 franc-os jegyéért. 

A kínálat bőséges; a színházmonstrumok attraktív bemutatóitól a kabaré-vacsorákig és az egyszemélyes kávéházi show-műsorokig terjed. A nagy, minimum hét-nyolcszáz férőhelyes színházak többnyire tisztességben való megőszülésre hivatott klasszikusokat és patinásra nyűtt vígjátékokat kínálnak. (Schiller, Racine, Feydeau-k.) A maga 1700 férőhelyével alighanem csúcstartó Mogador Színházban Masteroff-Kander-Ebb Kabaréját adják (Dee Dee Bridgewater személyében fekete színésznővel Sally Bowles szerepében.) A közepes méretű teátrumok zöme a könnyebb műfajban utazik; Neil Simonnal, Priesley-vel, Marivaux-val, Guy Foissy-val, Camolettivel, Dario Fóval tör sikerre. A kisszínházakban pedig játszanak mindent, ami csak eszükbe jut. Klasszikusokat, félklasszikusokat, mai francia darabokat. (Itt kell megjegyeznem, hogy az utóbbiakat elkerültem, nehogy kiderüljön: semmit sem értek meg belőlük.)

Otthon a pincében

A legapróbb zsebszínházak – amelyek kisüzem létükre nagyüzemi módon lezavarnak esténként három-négy-öt előadást egymás után – parányi pincék. Színpad- és világítástechnikai lehetőségeik enyhén szólva szűkösek, olykor még járások sincsenek. A színész beül kezdésre a helyére, és a taps végéig ki se teszi a lábát a színpadról. Vizuális bravúrra  kevés az esély, viszont a 40-50 néző társaságában családias otthonra lelhetnek a szerény térigényű, kevés szereplős, modernebb drámák. Olyanok, mint Weingarten, Pinter vagy Sartre művei. Ámbár például a Zárt tárgyalás – Sartre szobadarabja – az Exercice Théâtre előadásában tartalmilag éppoly semmitmondó, mint formailag. Stéphane Aucante gondolatszegény rendezésében három színész működteti a profizmusát, a negyedik még kezdő, éppen lesi el a fogásokat.

Az abszurd drámairodalmat ez idő tájt Beckett és Ionesco képviseli a kisszínházakban. (A két szerző egymástól nem túl távol nyugszik a Montparnasse temetőben.) Beckettől A játszma vége látható – nincs tétje a játéknak –, Ionesco Különóráját és A kopasz énekesnőt a Huchette Színház kínálja. Az előadásra a többiek nagy érdeklődésére való tekintettel nem jutok be, a második egyfelvonásossal viszont járnak erre magyarok is. A Kolozsvári Hét alkalmából mintegy próbajátékot tart itt Tompa Gábor társulata, mielőtt – ősszel – nagyobb turnéra indulna Franciaországba. Az egyik estén románul, a másikon magyarul játsszák el nagy sikerű Ionesco-produkciójukat a helybéli magyarok és érdeklődő francia színházi emberek örömére. (Az előadás ugyan nincs csúcsformában, mintha rosszul bírná a strapát, enyhén viseltesnek mutatkozik.)

Jönnek persze más vendégek is, szinte egymásnak adják a kilincset Párizsban. Nincs hét, hogy meg ne fordulna itt egy-egy külföldi társulat. A japán Compagnie En kéthetes világkörüli útjába iktat be – a luxemburgi és a stratfordi fellépés közé – két párizsi estét, hogy japánul interpretálja a franciáknak azokat a franciákat, akiket egy japán írt meg. Mishima Sade márkinéját hozták természetesen, artisztikus előadásban, keletietlenül, valahogy úgy, ahogy ők az európai színjátszást elképzelik. Az előadás teljesen hagyományos drámázás, egyetlen különlegessége, hogy maga Sade márki is fellép benne vízió gyanánt. A felvonásközökben jelenik meg a színen, szépséges, teátrális képekben. Először egy kötélen függ, az alatta álló Renée extatikus korbácscsapásaitól szenved-kéjeleg. Utóbb gyertyák között lejt szolidan erotikus táncot. Csak az előadás végén nem mutatkozik, amikor Charlotte, a szolga egy hegyes tőrrel indul ki hozzá a kapuba, hogy átadja neki felesége elutasító üzenetét. Felmerül a gyanú, hogy ez az atletikus alkatú, lobogó hajú, ferde szemű Sade márki a darabon túl ki lesz herélve.

Molière — minden szinten

De térjünk vissza a franciákra, akik érthető módon igen szívesen válogatnak maguknak a francia drámairodalom gazdag tárházából. Molière egyszerre négy-öt művével szerepel különböző színházak repertoárján, változatos felfogásban és eltérő színvonalon. Van rendező – Jean-Luc Jenner – aki nem átallotta "lefordítani" a Mester szövegét, s naprakész prózában, mai francia környezetben játszatja el színészeivel a Tudós nőket. A színdarab ugyan kissé belerokkant a beavatkozásba; a plasztikai műtét után szinte felismerhetetlenül került ki az operátor keze alól. Jelentősen strindbergizálódott és elalbeesedett; olyan házasságról szól, melyben a felek elkeseredetten marják egymást. Philaminte, a feleség – a tudós nő – szenved a férjétől. Chrysale, a férj iszik, dohányzik és nőzik – leplezetlenül cicázik a szakácsnővel –, ráérő idejében pedig egyfolytában gúnyolja a feleségét, holott láthatólag az asszony tartja el az egész családot, tudományos alkotó munkából. A két leánygyermek érthetően frusztrált e békétlen otthonban, s minthogy egyikük az anyához, másikuk az apához húz, bennük is fellángol a harci szellem. Henriette voltaképp csak azért választja magának férjül Klitandert, hogy ezzel nővérét bosszantsa. Armande ugyanis gyengéd érzelmeket táplál a fiatalemberrel szemben, akit kikosarazott. Feltehetőleg azért tette, hogy neki majd ne kelljen a maga tudományos alkotó munkájából eltartania egy mihaszna férjet. A történet érdekes, csak elég kevéssé hasonlít a Tudós nőkéhez. Ráadásul  a színészi alakítások igen kevéssé hitelesítenek bármit is: a rendezői koncepciót, vagy annak ellenkezőjét. Szürke a társaság, egyedül a Philaminte-ot játszó Julie Ravix válik ki közülük, finoman boldogtalan, Liv Ulmann-osan gyötört-szép arcával.

Molière arra is jó, hogy fiatalok tanulgassák rajta a színészi szakmát. Például egy külvárosi kis színházban (művelődi ház jellegű épület, az udvaron sportpálya, kosarazó fiatalok), ahol egy ifjú színitársulat a Don Juant játssza csekély számú, de barátságos közönség előtt. És milyen remekül indul a dolog! Katartikus zene harsog, amikor felmegy a függöny. A szín közepén antik fotel, benne egy fiatalember, a karfán odavetett női ruhák. Cédric Colas (Don Juan) istenien ül, istenien néz. Tartásában ernyedtség és szomorúság, tekintetében kapitális kétségbeesés, filozofikus mélységű magány és világméretű csömör. Tudni lehet, hogy éppen "kielégülés" után van, pedig még nem is látszik a nő, aki valahol hátul fekszik, s utóbb előrejön dorombolni. Sokáig nem beszél senki, Sganarelle lesz majd az első, aki megszólal, s onnan végeláthatalan szavalásba fullad az előadás. Pedig a megszólalásig jó volt. Ám a nyitó jelenet után legközelebb akkor történik valami, amikor Don Juan megvív Elvira bátyjának támadóival, a kulisszák mögött(!). Ekkor ugyanis valaki három pontos kosarat dob az udvaron.

Ennél is kevesebbet nyújt a Théâtre de Felix Molière-bemutatója, A fösvény. Egy színésznő-rendezőnő, Dominique Valdès rendezte, aki alighanem az érdekesség jegyében színésznőre osztotta Harpagon szerepét. No?! – gondolja magában a gyanútlan néző. – Ez biztosan jelent valamit. Ha mást nem, legalább annyit, hogy a címszerepre kiszemelt Daniele Armaroli nagy színész lehet, ha – Jean Vilar, Michel Serrault vagy Luis de Funès után – nő létére éppen neki kell Harpagon jelmezét magára öltenie. Aztán az előadás a világon semmit nem igazol. Amit látunk, arra nincs épeszű magyarázat: egy százötven centis, filigrán nő úgy csinál, mintha férfi lenne. Jelesebb alkalmakkor Molière-parókát húz a fejére, de amúgy hétköznapiasan a szárazsamponozott hajával és szemceruza rajzolta ráncaival épp olyan, mint egy árvagyerek, aki rőzse­hordó öreg nénének öltözött az nevelőintézeti jelmezbálban. Armaroli alakítása a Harpagon-elődökével ugyan nyilván nem ér fel, viszont versenyre kelhet a 101 kiskutya Szörnyellájával. Mindketten nagyon-nagyon gonik és sátáni a kacajuk. Van azonban a főszereplőnél is nagyobb kunszt a produkcióban: egy ifjú hölgy, aki eleinte valami közelebbről meg nem nevezett barátnőt játszik – Molière-nél nem szerepel –  utóbb pedig Mariannaként tér vissza a színpadra. S oly elképzelhetetlenül rossz, annyira hihetetlenül nézhetetlen, hogy egyszerűen nem lehet a szemet levenni róla . Ami nem is baj, mert így a néző esetleg lemaradhat az olyan poénokról, mint amikor Harpagon köp egyet, majd a köpetet megvizsgálva, állagát és illatát megfelelőnek találva, parfümként keni magára. Gyorsan evezzünk más vizekre.

Angol-francia-orosz szövetség

A francia főváros természetesen nem csupán "tranzitállomása" a nemzetközi színházi forgalomnak. Számosan huzamosabb ideig vendégeskednek Párizsban, mint például az az angol rendező, aki angol és kanadai tanulmányai után megfordult a Grotowski-műhelyben is, s most néhány éve Párizsban dolgozik. Matthew Jocelynnek hívják, jelenleg Csehovval izgatja a közönséget. Három nővér-rendezése nem nélkülözi az eredetiséget és a fantáziát, bár inkább az erős felindulás, mint az alapos megfontolás jellemzi. Kaotikus-nosztalgikus a díszlet: rongybabák, fogasok, bundák, régi családi képek, nyolc-tíz szamovár. Az előadás nagy kedvvel indul; lendületes burleszk az első felvonás, némiképp az elhunyt apa köré szervezve. Ahányszor valaki kiejti az ő nevét, az összes szereplő lebonyolít egy pontosan koreografált gesztussort. Mindenki mást és mindig ugyanazt. Ferapont kofferkulin tolja be Irina négyemeletes, rózsaszín műtortáját, s mint aki Protapopov megbízását az utolsó pontig teljesíti, még tejszínhabot is nyom rá a helyszínen. Kuligin megajándékozza Irinát a gimnázium történetét feldolgozó könyvecskével, s kis felolvasást is tart belőle. Ismerteti Anna Ikszovna érdemjegyeit, a keddi órarendet, a heti menüt a menzán. Utóbb – "szórakozni fogunk, ki-ki életkora és társadalmi helyzete szerint!" – bakugráshoz állítja sorba a társaságot, s precízen végigpattog fölöttük. Mikor Mása rászól, egy pillanatra megáll a levegőben.

Jó darabig szórakoztató az ötletparádé, csak később derül ki, hogy végül is fületlen-farkatlan marad. Amikor a további felvonásokban már nemigen akad mivel viccelni, megáll a tudomány. Mind feltűnőbbé válik, hogy drámai erővel nem győzik Csehov hőseit a mozgástrükkökben jeleskedő színészek. Mása egyre mulatságosabban tetszeleg a végzet asszonya szerepében. Amilyen ez a Mása, az ember határozottan úgy érzi, hogy Versinyinnek sokkal inkább Olgával kellett volna összejönnie. Irina babasága négy felvonáson át egy és oszthatatlan. Andrej színtelen epizodista. Csebutikint jó nagy doboz papírzsebkendővel kell megsegíteni, hogy el tudja mondani a részeg-monológot. Melléjük még képzeljünk el egy olyan Versinyint, akinek előadáshossziglan nincs egyetlen figyelemreméltó nézése sem, ezért csak a tapsnál derül ki, hogy kék a szeme.

Turista-teátrum

Ami még hátramaradt e beszámolóból, az a nagy, reprezentatív színházak aktuális produkciója. A Comédie Française Ármány és szerelmet játszik a turistanézőknek, akik nyakkendő helyett videokamerát viselnek nyakban, s rövidnadrág-edzőcipő uniformisukban kicsit sem hajlandók megilletődni a gyönyörű épületbe lépvén. Végigmustrálják az impozáns, bár hamar megunható díszletet – hatalmas szoborcsoport emelkedik a színen, szárnyas angyalokkal, kereszttel, ágaskodó lovakkal, eltaposott, szenvedő emberekkel; furcsa, lendületes, oltár jellegű kompozíció, nyilván ezen áldoztatik fel Ferdinánd és Lujza szerelme –, udvariasan nézik a kissé patetikus hangvételű produkciót, legfeljebb akkor nyomnak el némi kuncogást, amikor Lujza vetődéssel hal meg. Nemigen fogékonyak a színrevitel tradicionális, kissé avíttas és bágyatag szépségére. Megjegyzem, Marcel Bluwal rendező feltehetőleg nem unta annyira az előadást, mint a közönség. Ő olykor egy-egy apró részletben láthatóan kedvét lelte. Például töprengően eljátszik von Walter kabinetjében egy virágcsokorral, melyet a gondos apa majd fia nevében küldet el Lady Milfordnak, egy elhullott rózsaszálát pedig Wurm fogja kínjában szétmorzsolni. A produkció legnagyobb erénye azonban az, hogy Andrzej Sewerin von Walter-alakításától váratlanul saját értelmet nyer a játék. A szülői kudarcról kezd szólni. A nagyhatalmú miniszter, a gátlástalan intrikus helyett inkább egy öregedő, magányos férfit látunk, aki kétségbeesett küzdelmet folytat a fia szeretetéért. (Persze Schiller semmi esélyt nem hagy neki.) Ez az ember egyszerűen fél a fiától, fél, hogy szembesülnie kell a gyerek szeretetlenségével, s amikor erre valóban sor kerül, elkezdi fűteni a bosszúvágy. Az előadás végén bukott politikusként és bukott apaként nyújtja bilincsre a kezét.

Diákszerelem

Az Odéonban bemutatott Lóvá tett lovagokról nem rí le, hogy bármi köze volna a plakátokon sugallt hatvanas évekhez. Kortalan-kuszakorú a jelmez (színes Fékon-pizsamáktól kezdve nagykalapos, uszályos női toalettekig), természeti a díszlet (erősen meredek gyep, alatta legalább másfél tucat kisebb-nagyobb süllyesztő) és mívesen kedélyes a játékmodor. Navarra királya és kamaszos hevületű barátai párnacsatát vívnak, amikor egyikük nem akarja aláírni a tanulmányi szerződést. A francia királylány - üde bakfis – és társnői a zsinórpadlásról ereszkednek alá Navarrába, székestül landolnak. A habókos Armado úr csak úgy tud verset költeni, ha szolgája közben szélgéppel hóvihart fújat köré. Szemet gyönyörködtetően szép és szívet melengetően kedves-jópofa a négy hölgy és négy úr találkozása. Bájos ötletek tömkelege. Aztán a darab végefelé Shakespeare furcsa módon közbevet egy háttértragédiát. A francia királylány hírt kap apja haláláról. Laurent Pelly rendezésében itt percekre megáll az élet. Valami fontos dolog történt. Talán nem forradalom, de mindenesetre végetérés. A szereplők hosszú ideig meg se mozdulnak, némán merednek maguk elé. Mire gondolhatnak? Alighanem arra, hogy most már végérvényesen fel kell nőni.

A legvégére maradt a csemege: a Chaillot Színházban bemutatott Kurázsi mama. Német-francia koprodukciónak tekinthető, hiszen Jerome Savary rendező előbb Hamburgban rendezte meg a darabot, majd az elgondolást és a két főszereplőt hazahozta magával. Minden oka megvolt rá: Katharina Thalbach franciául is remekel a címszerepben. A német vendégjátékos – Sabine Talbach lánya lévén – már genetikailag is Brecht-színésznő, tizenötévesen a Koldusopera Pollyjaként aratta első színházi sikerét Helene Weigeléknél. Most annak rendje és módja szerint eljutott a Kurázsi mamáig, mégpedig úgy, hogy mindjárt Kattrint is hozott a (szín)házhoz, darabbéli lányát ugyanis a lánya, Anna Thalbach játssza. Családi kettősük verhetetlen. Mindenekelőtt a mama bámulatos: negyven-negyvenöt kilónyi tömény csoda. Kicsi, vékony, dinamikus nő, kirobbanó energiával. Kurázsi mamájának virtuóz túlélési képessége gyermeki találékonyságból, fiatalos derűből, nőies közönségességből, javakorabeli józan észből és éltes cinizmusból tevődik össze. Jerome Savary mozgalmas, leleményes, széles hatósugarú előadást szervezett a virgonc címszereplő köré.

Brechttel Boszniába

Mikor felmegy a függöny a Jean Vilar terem közel ezerkétszáz férőhelyes nézőtere előtt, a derengő szürkeségben és füstben csak lassan tisztul ki a kép: a színpad közepére zuhant repülőgép kiégett roncsának látványa. A színdarab itt és most játszódik, talán Csecsenföldön, talán Boszniában. Kurázsi mama horpadt, üzemképtelen Mini Coopert vonszol, abban lakik a család, s a kocsiban raktározódik a Mutter Courage Store árukészlete is: Coca Cola, szexlapok, Jézus Krisztus pólók, elemmel működő, világító Szűz Mária szobor, mikor mi adható el jobban. Az előadás arról a Weil-songról szól (a songokat Talbach németül énekli), hogy a háború – üzlet. A CNN élőben közvetíti a mészárlást, a halottak mellett kék­sisakos ENSZ-katonák fényképezkednek, Kurázsi mama pedig meggazdagodása feletti örömében danse macabre-ot jár a felvonásvégi légitámadás fülsiketítő robajában. A hangos, élénk, markáns előadásban erőteljesen szólalnak meg a csöndek is. Kurázsi mama a lánya némaságával fogadja a fia halálát, majd – amikor az üzlet rosszul megy – a hideg télben hallgatagon szabdalja tűzifává a temető sírkeresztjeit. Az előadás végére kő kövön nem marad a színen. Kurázsi mama még mond egy-két szót – bensőségesen, németül – a mindörökre néma Kattrinnak, majd fehér ruhás, gázálarcos katonák árasztják el a színpadot. Míg ők havat lapátolnak a halott lányra, az anya a fejére kapott gázmaszkkal indul tovább bolyongani. A néző meg egy darabig nem tud elindulni. Kicsit össze kell szednie magát azok után, hogy hol nevetett, hol lúdbőrözött, hol a torka szorult el. Ami elég biztos jele annak, hogy igazi színházat látott. (Nem sokadmagával egyébként. De a Chaillot következő kedves kis bemutatója Annie Girardot-val a főszerepben bizonyára kasszahiánypótló szerepet tölt majd be.)

Ha összegeznem kellene a látottakat, nem összegezném. A párizsi színházakat előzetesen nem ismervén, találomra válogattam a programból, szerzőkhöz és darabokhoz csábulva. Meglehet, a másik kilencven párizsi színházban ugyanezekben a hónapokban  jobb, izgalmasabb, jelentősebb előadásokat is játszottak. Viszont az sincs kizárva, hogy rosszabbakat. Mindenesetre volt szerencsém egy olyan Brecht-előadáshoz, amely előtt le a kalappal. Egy kalapemelés persze nem sok, de az ember beosztással él. Elteszi magának.

Stuber Andrea