Állj s felelj: ki vagy?

interjú

Verebes István

Népszava 1993.III.8.

 

Ismerős arcok

Állj s felelj: ki vagy?

 

Régi családi anekdota Verebeséknél, miszerint a színésznő édesanya egyszer Psota Irénnel haknizott vidéken. A fellépések között bőven jutott idő fecsegésre, ám a beszélgetés makacsul egyhelyben topogott. Tárgyát a gyermek képezte. „István megőrül a színházért, mindene a színház, semmi más nem érdekli, csak a színház, valósággal él-hal a színházért!” – áradozott lelkesen és egyfolytában az anyuka. Psota hallgatta, hallgatta, majd így szólt: „Tudod, mi legyen a gyerek, ha megnő? SZÍNHÁZ!”

Nem is lett ez nagyon másképp. Hiszen Verebes István egymaga majdnem annyiféleképpen működik, mint egy színház. Körbeműveli a színházat és környékét. Színész, rendező, dramaturg, színpadi szerző, dalszövegíró, fordító, szerkesztő, riporter, konferanszié, humorista, publicista – remélem, nem hagytam ki semmit –, legújabban pedig a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház igazgatója.

 

Milyen indíttatás kell ahhoz, hogy valaki ennyi műfajban bizonyítson?

– Családi indíttatás. Voltaképp az én egész pályám nem más, mint az apám pályájának rehabilitációja. Apám kitűnő képességű ember volt, akinek nem alakult szerencsésen a sorsa. Nagyon szegény kispolgári családból származott, s a legszebb évei mentek rá a zsidótörvényekre, a háborúra, az ukrajnai munkaszolgálatra. A felszabadulás után autodidakta módon igen művelt emberré képezte magát, s nagyon jó színész lett. Amikor az ötvenes években Pavel Korcsagint játszotta – egyébként nagyszerűen! –, csak azért nem kapott Kossuth-díjat, mert párttitkárként éppen a tömegek uszályába került. Pedig ma is azok a nagy színészeink, akik akkoriban Kossuth-díjat kaptak. Azután 1956-ban nem csinált ugyan semmit, csak a száját jártatta, de ez elég volt a szilenciumhoz. Később felküzdötte magát a Néphadsereg Színházba, de jött Várkonyi, aki sose bocsátotta meg, hogy annak idején hiába hívta apámat a Művész Színházba. Tízévnyi reménytelen hadakozás után Kazimir szeretettel fogadta a Thália Színházban, s ez lett az utolsó állomás. Apám jó ember maradt mindhalálig. Nem keseredett meg, nem vált kártékonnyá, iszonyú önfegyelemmel viselte azt a helyzetet, amely messze alatta maradt az ambícióinak és a képességeinek. Meglehet, kicsit elfogult vagyok, de úgy gondolom, nemcsak remek színész volt, de kiváló rendező is lehetett volna belőle, s tehetségesen írt. Amit én tudok, mert tanultam vagy örököltem, az tőle való. Ezért aztán a mai napig mindent neki igazolok. Még az aláírásommal is az övét formázom. (Megnyugvással látom, hogy a fiam meg az enyémet.)

Színésznek indult, de hamar elkezdett rendezni is. Miért? Nem volt elégedett a rendezőkkel?

Kaposváron kezdtem, s a legjobb rendezőkkel hozott össze a sors. Voltaképp még ma is belőlük élek kicsit. Legalábbis, ha van valami korszerű abban, amit rendezőként csinálok, azt Zsámbékitól, Babarczytól, Aschertől lestem el. Színészként leragadtam egy kaposvári pillanatnál. Az Ascher rendezte Ördögök-előadásban Verhovenszkijt játszottam, s úgy éreztem, ennél többet én már nem tudok megmutatni magamból. Élményszerűen átéltem a legjobb formámat, megismertem a maximális hatásfokomat, s ettől kicsit meghalt bennem a színészi vágy. Annál is inkább, mert sosem tartottam magamat jó színésznek.

Nem lehet, hogy az eltelt évtizedek alatt fejlődött, és ma már jó színész?

– Nem.

Akkor hogyan játszathatta el saját magával a drámairodalom egyik legfurább figuráját, Lukát az Éjjeli menedékhelyben?

– De hát ez a Luka nem egészen az, és ez az Éjjeli menedékhely sem egészen olyan...

Átírta Gorkij művét, s rendkívül érdekesre rendezte. Ez a zalaegerszegi előadás voltaképp balladaként szólt a vidéki színészlétről. A zalaegerszegi színészek a zalaegerszegi színészeket játszották, ön pedig Lukát, az Utazót, a vándort, a vendégrendezőt, vagyis Verebes Istvánt. Hogyan rendezte önmagát?

– Rosszul, sehogy. Végig dublőrrel dolgoztam, mert azzal voltam elfoglalva, hogy a színészeket vallomásra bírjam. Az volt számomra fontos a darabban, hogy a szereplőknek választ kell adniuk az alapkérdésre, ami a Hamlet második mondata: Állj s felelj: ki vagy? És ha mi így akartuk eljátszani ezt a drámát, akkor ki kellett provokálnom a lelki meztelenre vetkőzést, a zsigerekből fogalmazást. Ez számomra újdonság volt. Kemény, sikeres és sikertelen helyzetek álltak elő, drámai pillanatok születtek, feszültségek szikráztak a próbákon. El kellett érnem, hogy senki ne akarjon jobbnak látszani annál, amilyen. Ekkora őszinteség ellen az ember ösztönösen védekezik. Mondta is a Margitai Ági, amikor a kérésemre megnézte az előadást, hogy legyek szíves magam is szembenézni a milyenségemmel. Hogy a pocakom kibuggyan a nadrágból, és hogy nem vagyok ilyen jóságos, ne simogassak meg mindenkit, és egyáltalán ne olyannak mutassam magam, amilyen szeretnék lenni, hanem olyan legyek, amilyen valójában vagyok. Kényes, izgalmas munka volt.

A zalaegerszegi színészeket már „levetkőztette”. Ezért ment tovább, Miskolcra rendezni, majd Nyíregyházára igazgatónak?

– Az biztos, hogy Zalaegerszegen semmi esetre sem vállalnék igazgatást, mert ott túlságosan belekerültem a hierarchiába. Éltem köztük, sokat hazudtam nekik. Hiszen a rendezőnek muszáj szebbre, jobbra hazudnia a színészt. Rendezőnek lenni macerás foglalkozás, mert ugyanúgy körül kell udvarolni a színészt, mint egy szűzlányt. Az húzódozik, fél, hogy fájni fog, tehát győzködni kell: adja oda magát, higgye el, jó lesz! Ezzel szemben az igazgatónak úgy kell viselkedni, mint a józan férjnek: közölnie kell, mire számíthat a másik. S amikor a napokban lemegyek majd Nyíregyházára, a társulat minden tagjával úgy fogok beszélni, hogy pontosan tudom, mit várok el és mit remélek tőle. Nem improvizálok, felkészültem. Megnéztem az előadásokat – rokonszenvesnek találtam a társulatot, jóízlésűeknek a színészeket –, információkat és referenciákat gyűjtöttem, feltérképeztem a kollégák szakmai múltját, körülményeit, sorsát. Felmértem, kiben mi van még – ezt kisebb-nagyobb hibaszázalékkal azonnal meg kell tudni mondani –, s szabatos ajánlatot fogok tenni: te a következő évadban az első, a második, a negyedik és a hatodik bemutatóban leszel benne, ezt és ezt a szerepet fogod játszani.

Kitalálta már az összes bemutatót az összes szereposztással?

– Igen. Nézze meg, gyönyörű táblázatot rajzoltam – én, aki amúgy rendetlen ember vagyok! –, beosztottam-egyeztettem az egész évadot, bemutatókra és személyekre bontva.

Öt-hat színészt hoz a társulatba, de egyetlen nagyobb név sincs közöttük. Nem a pesti élvonalból szerződtet.

– A jól menő pesti színészek többségét nehéz rávenni arra, hogy legalább a napi próba négy órájában a munkára figyeljenek, s egyáltalán ne hozzák be magukkal a vasajtón belülre a presztízsüket, a státusukat, az érvénytelen vagy érvényes szakmai múltjukat, az anyagi ambícióikat. Én pedig nem szívesen áldozom az időmet taktikázásokra, gazsulálásra, tiszteletkörökre. Ráadásul Pygmalion-típus vagyok. Amikor egy színész a csúcsra jut, engem nem érdekel. Sokkal inkább izgat, aki épp bajban van, vagy fásult, kiégett. Amikor Udvaros Dorottyát a Lulu második részében láttam tökéletesen játszani, egy pillanatig sem éreztem, hogy de szeretnék evvel a nővel dolgozni! Hiszen mit is mondhatnék neki? Ennél többet úgysem tudnék elővarázsolni belőle. Engem az vonz, akiből van még mit előhívni.

Tehát jobbára a meglévő társulatot fogja igazgatni. Az egész vállalkozás ellentmond az elveinek.

– Az elveimnek?!

Igen. Először is azért, mert régi ellenzője a társulati rendszernek.

– Valóban károsnak és retrográdnak tartom a társulati rendszert, de rá kellett jönnöm, hogy a színházi szakma félsze miatt a közeljövőben aligha változik meg. És beláttam annak igazát, amit Székely, Zsámbéki, Babarczy mond, hogy ebben a pillanatban a társulati rendszer az egyetlen értékmegőrző rossz. Ha ezt a szerkezetet most lebontanák, a piac szétdarálná azt is, ami a magyar színházban érték és érvényességgel bír.

Másodszor is: igazgatókollégái többségéről közzétette már azt a véleményét, hogy pozíciójukban a tehetségük felemésztődött, s már csak a hatalomhoz ragaszkodnak. Nem fél, hogy így jár?

– Felkértem barátaimat és leendő munkatársaimat is nyilvánosan fel fogom hatalmazni, hogy tartsanak szemmel, és szóljanak, ha az elmajmosodás jeleit fedezik fel rajtam. Persze ha az ember nagyon nem akar elmajmosodni, akkor könnyen elmajmosodhat abban, hogy ő nem majmosodik el... De az mégiscsak tetten érhető, ha nemet mondok valamire azért, mert csak, mert úgy akarom. Ha nem érvelek, vagy ha nem hallgatom meg a mások érveit. S ha nem használ majd a figyelmeztetés, akkor ugyanolyan ócskán, méltatlan módon fogok elbukni, mint sokan mások.

Alig két éve, hogy így nyilatkozott: „azt, hogy harminc embernek éveken keresztül sáfárkodjam a sorsával, a magánéletével, a pályájával – s mindezt állami pénzen, anélkül, hogy a saját bőrömet a vásárra vinném – olyan csibszéségnek tartom, amit egy európai értelmiséginek Magyarországon már nem szabadna megtennie...”

– Pechemre, nagyon jó a memóriája. Felkészült belőlem, sajnos. Igen, csibészségnek tartom a dolgot, és most mégis elvállaltam, mert hátha lehet nem csibész módon csinálni.

Soha nem volt afféle közösségi ember, csapattag.

– Most sem ambicionálom, hogy Nyíregyházán úgynevezett csapat legyen. Nem kell se hűségesnek, se szervilisnek lenni, nem kell összetartani. Csak a produkciók mutassanak kohéziót, ne a társulat. (Meggyőződésem egyébként, hogy aki az első három bemutatóval nem tudja igazolni, hogy színházat képes csinálni, az a hatodik évben sem tudja.) Mindjárt az elején tisztázni kell – a tévedés jogát fenntartva –, kinek hol a helye, kire van a színháznak nagy szüksége és kinek van nagy szüksége a színházra, s ennek megfelelően fogom polarizálni a jövedelmi viszonyokat. Minden egyes színésznek odaadom a szabadságot: nem kell félnie, haptákban állnia, tisztelnie engem. Egyenrangúak vagyunk. Nem a beosztottaimmal, hanem a pályatársaimmal akarok színházat csinálni. Csupán annyit kérek, hogy délelőtt tíztől kettőig és este héttől tízig fanatikusan arról legyen szó, amiről szó van, s szolgáljuk ki a közönséget úgy, hogy az önbecsülésünk is megmaradjon. Mivel én ivásügyben nem ismerek tréfát, az egyik mákonyért cserébe másik mákonyt kell nyújtanom: a jó érzést. Azt, hogy a munka során a kommunikáció oldott és kiegyensúlyozott legyen és ne rossz kedélyű, s hogy a színész sikert arasson és örömét lelje a játékban, egyáltalán: a színházban való létezésben.

Három évre szól a megbizatása. Sokan kétlik, hogy kibír ennyi időt Nyíregyházán. Korábban is hamar odébb állt, ha valahol nem volt jó.

– De itt jó lesz. Addig nem nyugszom, amíg jó nem lesz. Leköltözöm, s szent elhatározásom, hogy végigcsinálom ezt a három évet. Ez a periódus éppen belepasszol abba a 2-5 éves tervembe, mely szerint még jönni-menni szándékoztam. Azután „visszavonulok” Zalabérre, ahol elkészül addigra a házam, s az lesz a bázisom. Egész életemben és pályámban az ideiglenesség zavart a legjobban. Hogy soha egy hétig, egy hónapig, egy évig nem volt biztos, mi történik énvelem. Ennek véget szeretnék vetni. Negyvenöt évesen már tudom, mire van szükségem, miből van elegem, mihez van szuflám. Irritál ez a nagyváros, ez a tempó, amely egyre elvadultabb lesz. Végre nem itt fogok majd élni, hanem egy csendes helyen, ahol legfeljebb az összes gyerekeim és a leendő unokáim fognak körülöttem rajcsúrozni.

Szép kép, szinte látom.

– Persze lehet, hogy rosszul látja. Mert ha a nyíregyházi színház igazgatása olyan istenien megy, hogy utána a kultuszminiszter azt mondja: Verebes úr, csak önt tudom elképzelni a Nemzeti Színház igazgatójának, akkor öt év múlva talán a Nemzeti Színház igazgatója leszek...

 

Verebes közbevetőleg megjegyzi: tudja ám, milyen nehéz műfaj az interjú! Az Ádám című lap újságírójaként maga is gyakorolta. Egyszer például Bánfalvy Ágival beszélgetett, s utána három éjszakán át küzdött a papírral. Hiába írt le minden elhangzott szót, mégsem tudta tökéletesen érzékeltetni „azt a fura, érdekes spinét”. Magam is három éjszakán át dolgoztam evvel az interjúval, s szintén nem vagyok biztos abban, hogy sikerült cikkbe öntenem ezt a fura, érdekes palit.

Stuber Andrea