A snájdig intrikus

          Kezdetben annyi látszott csak, hogy ez a kétdiplomás fiatalember – előszörre villamosmérnök, másodszorra színész – igen fess katona. Úgy áll rajta az uniformis, mintha ráöntötték volna. S a ráöntés olyan jól sikerült, hogy alig lehetett szabadulni tőle. A rendezők – ha már előnyös külsejű, jó kiállású, férfias színészre akadtak – rendre ráosztották a snájdig hősöket a tisztikarból. Elegáns arisztokraták és csinos zsúrfiúk jöhettek még szóba. S amikor már azt hihettük: ahogy Rubold Ödön mindent tud ezekről a több korszakkal ezelőtti hősökről, úgy mi is mindent tudunk Rubold Ödönről, akkor kiderült: számos színe és vonása van még. Az Énekes madár Bakk Lukácsaként, A piros bugyelláris Csillag Palijaként bájos humorral adott elő kedvesen nép figurákat. Hasonló lendülettel és komótos iróniával játszotta el a Lélekbúvár főszerepét. A velencei kalmár Antoniójaként már azt az érzékeny értelmiségi hőst vetítette előre, akit az utóbbi években formáz. A Kőműves Kelemen és a Don Carlos láttán úgy tetszik, ez a legújabb szerepköre: a gondolatgazdag rezonőr, az intellektuális intrikus.

          Rubold hűséges típus: több mint egy évtizede a Nemzeti Színház tagja. Vezetők jöttek és mentek, a színész viszont maradt, hogy bemutatóról bemutatóra felelősséget vállaljon a maga színpadi jelenlétéért, s még rossz, rendezetlen előadásban is igazolja színészi tehetségét és hitét. Jászai-díja megjárta a hadak útját. A Nemzeti igazgatója a felterjesztést a minisztériumba küldte, ahonnan azt annak rendje és módja szerint átirányították a szakmai kuratóriumhoz, amely az elismerésről dönteni hivatott. Így hát Ruboldnak sem a direktora vagy a miniszter ítélte oda a kitüntetést, hanem a színházi szakma. S hiszem, hogy a közönség is.

(stb)