Én színésző vagyok

Piros Ildikó

interjú

Népszava 1993. VI. 21.

 

Zavarba jön, ha kap

Én színésznő vagyok

 

Házilagos kulisszatitkom, hogy egy színésznőhöz, aki interjú céljából a lakásán fogad, nem állítok be üres kézzel. Piros Ildikó azonban meglepő zavarral veszi át a neki szánt gerberacsokrot.

— Én adni szeretek — mondja —, s alig tudok mit kezdeni az olyasmivel — virággal, tapssal —, ami a színésznőknek ,,jár”. A taps is furcsán érint: az előadás számomra véget ér, amikor véget ér, s hogy utána meg kell hajolni, az még mindig kicsit idegen. Szóvá is tette a múltkor Szörényi Éva, hogy nem szabad olyan kedvetlenül hajlongani, ahogy én szoktam.

A színésznő kedves megilletődöttséget magam is megilletődöttséggel viszonzom, amikor a kávét olyan csészében szervírozza, amit Feleki Kamill csináltatott és ajándékozott a Piros Ildikó-Huszti Péter házaspárnak. (Szinte lábujjhegyen kortyolgatok belőle.)

— Ragaszkodik a tárgyaihoz?

— Nem, de azért akad néhány olyan darab — ez például —, ami kedves a szívemnek.

— Mihez ragaszkodik?

— A családomhoz. Könyvekhez. Írókhoz. Tapasztalatokhoz. Emlékekhez. Nem akárkikhez volt szerencsém az elmúlt huszonöt évben. A Madách Színházban annak idején Kiss Manyi, Pécsi Sándor, Gábor Miklós, Tolnay Klári, Mensáros László közé kerültem. Ma úgy hatan-nyolcan alkotjuk magát a társulatot, a többiek kft-k, bt-k vagy micsodák révén kötődnek a színházhoz. De úgy nézem, lassan helyükre csavarodriak a dolgok, s mégis inkább Schilleré lesz a színpad, nemcsak a balettkaré.

— A mostani Madách eléggé különbözik a régitől.

— Régebben nagyobb volt a rend. Én minden este úgy megyek be a színházba, hogy elintéznivalóm van a szereppel. Már reggel az esti előadással ébredek, s egész nap erre jár az agyam. Este 6-kor bent ülök az öltözőmben — belebetegszem, ha 6.05-kor még a Madách téren járok —, ráhangolódom a feladatra, mert én nem tudok az egyik gombnyomásra belépni a szerepbe, a másikra kilépni belőle. S képtelenség, hogy eközben díszletező fütyörésszen az öltözőm előtt, avagy a kellékes trehány, készületlen kelléket adjon be nekem.

Bizony, egyre nehezebb eset vagyok.

— Próbákon is?

— Igen. Engem az előadóestek ,,neveltek”, ott tapasztaltam meg, mit jelent egyedül állni a színpadon, s egy verssel lekötni ötszáz ember figyelmét. Aki ezt kitanulja, önállóbb lesz, megismeri a hatás titkait. Ráadásul én sokat olvasok, tanulmányozom a szerepet és környékét, s megesik, hogy többet tudok a dologról, mint a rendező. Neki az éppen esedékes helyzetet kell megoldania, míg én átlátom a szerepem egységét, ívét, s esetleg a többiekét is.

— Lehet, hogy rendezni szeretne? Netán fog is?

— Nem akarok. Ámbár öt színdarab készen áll a fejemben. De én színésznő vagyok, Lady Milfordot játszom, s Molnár Ferenc Színésznőjét A testőrben. Ugyanakkor tudom a Hamletet is az összes monológjával együtt, s látom az egész darabot. Végtére is a Hamletet minden színésznek tudnia kell. Akkor is, ha nő.

Stuber Andrea