Stuber Andrea

Hernádi, a halhatatlan

Hernádi Judit

interjú

Népszava 1993.V.29.

 

Hernádi, a halhatatlan

 

          Nem tegnap történt, mégis máig felejthetetlen számomra az a pillanat, amikor Hernádi Judit a Kínaiak előadásában a maga utánozhatatlan flegmájával így szól: „Régi tervem nekem ez.” Most, hogy felemlítem neki – régi tervem nekem ez a felemlítés -, meglepődik, s mentegetőzve közli, hogy az a mondat a Sanda bohócból való. Eredetileg természetesen nem szerepelt a Kínaiakban, csak a próbák alatt került a szövegbe, partnere, Kern András nagy örömére. (Lám csak, sosem lehet előre tudni, mi vezet a színészi halhatatlansághoz.)

– Vígszínházi korszakom egyik szép emlékezetű előadása az a Gépírók – Kínaiak – mondja, de nem révedezik soká, máris továbblépünk. – Korán kezdtem a szabadúszást, szinte az elsők közt. Be is vált, legalábbis az utóbbi évekig. 1990 óta viszont elszabadult a pokol a színházakban, a bemutatók egymás sarkára taposnak, s ebben a nagy sűrűségben (vagy hígulásban) azt találtam a legfrappánsabbnak, ha kívül maradok. Több mint két évig nem is volt premierem. Csak idén vállaltam el a Radnóti Színházban A fösvény Fruzsináját. Sajnos az én belső ítéletem szerint nem készültem el vele a bemutatóra: „kvázi” játszottam csak el a szerepet. Senki nem tette szóvá, egyedül az egyik barátnőm vágta a szemembe, s ennek annyira örültem, komolyan! Jó, ha az embert leleplezik, amikor „csal”, ellenkező esetben kényelmességből hajlandó elhinni, hogy ő mindig isteni. Látok ilyesmit kollégákon. Később azért összejött a Fruzsina! Nemrégiben megdicsérte a játékomat a súgó, ami nagy szó.

– Született szabadúszó létére most leszerződött a Művész Színházhoz. Nem tart attól, hogy olyan szerepben is fel kell majd lépnie, amihez nincs kedve?

– De. Annál is inkább, mert soha semmilyen szerephez nincs „kedvem”’. Nem vagyok lelkesedős típus. Tapasztalatból tudom, hogy a jó dolgaim sosem lelkesedésből születnek, hanem kelletlenségből, muszájból, véletlenből. Ott volt például a Sohase mondd! Karácsony előtt, próbák közben vettük fel – Csurka Deficitjére készültünk, megbuktunk vele, s egyszer talán büszkén lobogtatom majd azt a kritikát, miszerint én buktattam meg Csurkát, legalábbis azt a darabját! –, úgy mentem oda, mintha a fogamat húznák, s mekkora siker lett belőle!

– Legközelebb a Koldusopera Kocsma Jennyjét és a Vízkereszt Oliviáját játssza, a Művész Színházban.

– Eegen. A Brecht-darabban végre újra összekerülök Taub Jánossal, akinél a Himnusz próbái alatt teljesen pihent és boldog voltam. Nagy dolog ám, ha nem kell a rendező helyett gondolkozni. Am Oliviát illeti, ő egy mísz nő, akinek – tetszik neki vagy sem – humora lesz, mivel én játszom szegényt.

– Olivia nála fiatalabb fiúba szeret bele. Vagyis hát fiúruhába öltöztetett lányba.

– Hát nem lesz könnyű beleszeretnem egy nőbe, még ha Bánsági Ildikó játssza is, akit ezer éve ismerek… Amúgy a fiatalabb férfi, az stimmel. Ugyanis Görög Lászlóval élek, aki a fiamat játszotta a játékszíni Lebegő fénybuborékokban, amiben megismerkedtünk. Ő mostanában kezd népszerű lenni – tévésorozatok,a Glóbusz és a Família révén –, a múltkor már tőle kértek autogramot az utcán, nem tőlem. Hát ez jó, nem?

Stuber Andrea