Születésnapra

          Ismeretlenül és megilletődötten csöngettem be Szabó Magdához két évvel ezelőtt, könyvheti interjúért. Mélyenszántó kérdésekkel és áhítatos hallgatásra készültem. A művészet feladata, az írók felelőssége, ihlet, titok, hasonlók. Sürgő-forgó, kedves kicsi asszony fogadott, leültetett két halom könyv közé, s rögtön a szemembe és a gondolataimba nézett. Beszélt és beszéltetett, s egy óra múlva úgy éreztem, mintha régóta ismerném.

          De hát ismertem is, a nevét, a műveit, gyerekkorom óta. Nyolcévesen olvastam a Mondják meg Zsófikának! című regényét, s mindjárt eldöntöttem: én is író leszek. Néhány esztendővel később kézbe vettem a Freskót, s miután letettem, úgy határoztam, mégse leszek író, mert ilyen jót úgysem tudnék írni. Azután végigfaltam Az őzt, A disznótort, az Abigélt, a Katalin utcát, az Ókutat, a Danaidát, a Mózes egy huszonkettőt, A szemlélőket és a többit. Idővel a könyvlapokról megismertem a családot – ki ne tudna az édesanyáról, Jablonczay Lenkéről, a Régimódi történet hősnőjéről? Megtanultam becsülni a férjet, aki megmaradt Szobotkának. De még a bejárónő, Emerenc is közel került hozzám Az ajtó révén.

          Szóval ültem a két halom könyv között, a kicsi asszony beszélt és beszéltetett, s egy óra múlva úgy éreztem, mintha ő is régóta ismerne engem. Amihez nekem egy-két évtized (műveinek végigolvasása, tiszta, szép gondolatainak végiggondolása) kellett, ahhoz neki talán egy óra is elég volt. Ha van titka, hát alighanem ez az: a meleg, mély, őszinte érdeklődés. Az emberek, az élet, a világ iránt.

          A 75 éves írónőnek múlhatatlan kíváncsiságot, magunknak pedig még sok Szabó Magda-könyvet kívánok.

(stb)