Milyen volt szőkesége?

– Korabeli tapasztalataim szerint a hetvenes évek elején-közepén a gyereklányok mind Nagy Gáborba voltak szerelmesek. Az én általános iskolámban Nagy Gábor-fotók lapultak a füzetekben és a bérlettokokban, az órákon ábrándos sóhajok rezegtek a levegőben. Fabricius Anti, Bob herceg, Csínom Palkó megdobogtatta a lányszíveket. Jómagam ugyan Lukács Sándorért hevültem – dafke –, de azért nem úsztam meg a Nagy Gábor-őrületet. Egy Popfesztivál-előadáson „találkoztunk”. Ön a színpadon, én a nézőtéren, s úgy tetszett, egy pillanatra összenéztünk. Ez lett a vesztem! Egyébként van ilyen? Mármint összenézés.

– Előfordul néha.

– Kedves, hogy ezt mondja. Tudott arról, milyen tömeges méreteket öltött az önért való rajongás? Elérte az érzelemözön?

– Igen. Sokan írtak leveleket, eleinte tisztességgel válaszoltam is, amíg győztem. Annak idején mi néhányan – Kovács István vagy Oszter Sándor például – a hazai színészsztárkultusz utolsó morzsáit csipegettük fel. Később már inkább rockzenészekért, énekesekért rajongtak a mindenkori tinilányok. Mert az ilyesfajta lelkesült érzelmekhez persze egészen fiatalnak kell lenni.

– A korosztályom pár év alatt kinőtte ezt a szerelmet, s ezzel egyidejűleg az ön példátlan népszerűsége is leáldozott. Ezt is érzékelte?

– Amikor az ember észreveszi, hogy nemigen dolgoztatják, akkor kénytelen rájönni, hogy már nem sztár. A filmezéssel szerzett népszerűségemet nem erősítették meg izmos, jelentős színházi szerepek. A filmek viszont hamar abbamaradtak. Zsurzs Éva A fekete város után nem hívott többé – máig sem tudom, miért –, a Bob herceget készítő Keleti Márton pedig meghalt a Csínom Palkó forgatása közben. Évekig nem kerültem újra kamera elé. Legközelebb Az ötödik pecsétben játszottam, s akkor úgy beváltam szőke náci tisztnek, hogy utána már csak a katonaszerepeknél vettek számításba. Később meg a hajam is megbarnult.

– A színházban talán túl sokáig várakozott. Kilenc évig ült a „kispadon” a Vígszínházban.

– Nem akartam elhinni, hogy sosem fogok sorra kerülni. Gondoltam, előbb-utóbb megbocsátják a filmes sikereimet, és elkezdenek használni. Amikor nyilvánvalóvá vált, hogy nem így lesz, elszántam magam a továbblépésre. A magánéletemben is akkor történt változás – elváltam –, hát elszerződtem Szolnokra. Ez volt az eddigi életem során az egyetlen komoly, aktív és jó döntésem. Tudja, milyen nagyszerű szerepeket játszottam a szolnoki négy év alatt?

– Nem.

– Hát ez az. Ott tapasztaltam meg, milyen érzés jó helyzetben lenni, és nagy feladatokkal megbirkózni. De ki látta az akkori alakításaimat? Senki. Az az időszak úgy ért véget, hogy Paál Istvánnak felmondtak, mire mindenki szedelőzködött. Eljött Takács Kati, Egri Kati, Nagy Sándor Tamás és a társulat java.

– Ön a Tháliába szerződött. Mint ki már nem tör nagyra.

Nem hívtak máshová. Kazimir Károly keresett meg, ő már régóta kapacitált. Igent mondtam, s azóta sem érzem úgy, hogy teljesen leírtam volna magamat szakmailag. Fizikailag és szellemileg igyekszem tartani a megfelelő kondíciót, hátha még szükség lesz rá. Ádám Ottó a főiskolán azt jósolta, hogy egész életemben hősöket fogok játszani. Nem így lett. Eleinte sértődötten álltam hozzá a karakterszerepekhez, de hamar ráleltem a dolog ízére. Nem érzem magam vesztesnek, nincs bennem keserűség. Még fel is fedezhetnek. Húsz év alatt az emberben gyűlik a bölcsesség és fogy a türelmetlenség. Látom, hogy ezen a pályán nincs egészséges középút. Aki befutott színész, azt agyonhajszolják, és előbb-utóbb belefásul. Akit keveset foglalkoztatnak, az elégedetlen, panaszos. Én megtalálom az örömömet minden munkámban.

Stuber Andrea