Esti Hírlap

1991. január 24.

● Porszívóztam éppen, amikor egy markáns arcú, ötvenes férfi bukkant fel a képernyőn. Mellképileg mutatták, nem látszott, hogy utcán ül-e vagy lakásban. Piros-kék melegítő volt rajta, abból a fajtából, amit mackónak szoktunk nevezni. Egyáltalán nem téveszthető össze a melegítővel. A szabadidőruhával és a jogginggal meg különösen nem. Szóval mackót viselt a férfi, azon anorákot, a nyakában valami nyűtt sál is lógott. Egy szavát se értettem a por-szívó süvítése miatt (NDK-gyártmány), csak odapillantottam olykor. Találgattam magamban, ki lehet. Talán egy gyúró, akit szakosztály-összevonás miatt utcára tett a Vasas. Talán egy kétgyermekes műszaki értelmiségi, aki a fizetését kiegészítendő, hajnalonta ládákat pakol a piacon. Talán egy bérszámfejtő, aki a tömegközlekedési díjak várható drasztikus emelése elleni tiltakozásul ezentúl futva jár a munkahelyére. Elgondoltam ennek-annak a férfit, mígnem kíváncsi lettem, hogy végül is kicsodával szemezek én itt.

Átkapcsoltam a por-szívóról a tévére. A műsor az amerikai műkincs-piacról szólt. A férfi műkereskedő, galériatulajdonos. Azt kérdezték tőle éppen, hogy szerinte mi a művészet titka. A varázslat képessége — felelte valami tőkeidegen melegséggel a tekintetében. A képesség létrehozni a varázs-latot, amit az ember belül érez. Ült ott a mackós férfi, s kereskedő lévén létére a művészetről nyilatkozott. Az olyan emberek egészséges természetességével, akik gazdagságukat egyetlen pecsétgyűrűvel sem illusztrálják, s akik nem öltöznek át Cardin-öltönybe, amikor csöngetnek a tévések. Arról folyt a szó, hogy Amerikában sok műkereskedő meggazdagodik, de egyiküknek sem fontosabb a pénz, mint a művek. Mielőtt végképp elfogott volna a sárga irigység, gyorsan átengedtem fülemet a porszívónak.

(stb)