Színészparadicsom

          Ha én színész volnék, iszonyú tehetséges lennék. Alig férne el bennem a rengeteg tálentum. Dolgoznék lelkesen, tiszta szívvel, minden erőmből. Minél inkább fojtogatnák a szakmát, minél inkább ellehetetlenülnek a színházak, én annál nagyobb megszállottsággal végezném a munkámat. Sok más színészhez hasonlóan.

          De lehet, hogy mégsem ilyen volnék. Esetleg a panaszkodósok közé sorolnék be. Ez esetben mindenképpen úgy gondolnám, hogy a színházam nem méltányol eléggé. A főrendezőm például galádul másokra osztja néha a főszerepet. Ez engem igen dühítene. Aztán ott lenne még bosszantásomra az igazgatóm, aki olykor nem nekem ad fizetésemelést, hanem másnak. Ez egészen felháborítana. Szidnám is a büfében a vezetést! Több kollégám csatlakozna, aki ugyanazért duzzogna, amiért én. Tűrnénk egy darabig a kiszolgáltatottságunkat, végül megelégelnénk. Ekkor közösen lépnénk fel. No nem a színpadon, hanem a kor szellemének megfelelően aktivizálnánk magunkat. Béremelést követelnénk és sztrájkkal fenyegetőznénk, mint az operisták. Kiáltványt fogalmaznánk, plakátokat ragasztgatnánk, mint az egriek. Bizalmatlansági indítványt nyújtanánk be, mint a miskolciak. A tervezett Rómeó és Júlia-bemutatót pedig feltétlenül megvétóznánk – ahogy a Madách színháziak tették –, ha a rendező a főszerepeket vendégművészekre merészeli kiosztani.

          Jogainkat fennen hangoztatnánk. Kezünkbe vennénk a sorsunkat. Azzal kezdenénk, hogy megszabadulnánk a főrendezőtől, akit többen ki nem állhatunk. Nem is csoda, hiszen folyton egzecíroztat bennünket. Ennek véget vetnénk! Az ilyen nagyképű fráterekre semmi szükség, elvégre a közönség úgyis miattunk vált jegyet. A következő lépés az lenne, hogy menesztenénk a direktort. Utána haladéktalanul kivonulnánk a Duna jegére, s választanánk magunknak új igazgatót. Ez nem lenne könnyű, mert ha volna is jelöltünk, valaki biztosan ellene szavazna. Meglehet, végül a drága Józsi bácsit léptetnénk elő portásból igazgatóvá, mert őt mindnyájan kedveljük.

          Ha mindezzel megvolnánk, akkor végre elkezdhetnénk rendesen dolgozni. Azonnal bemutatnánk a Hamletet, mert régóta szeretném eljátszani a dán királyfit. Állnék a színpadon, s megrendülten szavalnám: „Lenni vagy nem lenni…” S amikor a monológ végére érnék, nem a szép Ophélia jőne, hanem egy kollégám, aki rákezdene újra: „Lenni vagy nem lenni…” Ő ugyanis velem együtt élen járt a harcban, s történetesen szintén a Hamlet a szerepálma. Mikor befejezte, megérkezne a harmadik Hamlet – egy másik kolléga, aki mellettem hadonászott a Duna jegén –, s már mondaná is: „Lenni vagy nem lenni…” Feszítenénk a színpadon egy sorban, boldog és elégedett Hamletek. Az volna szép! Igazságos, esélyegyenlő, demokratikus színházunk lenne.

Stuber Andrea