A salemi boszorkányok

          Békebeli színházi este A salemi boszorkányok egri bemutatója. Ünneplőbe öltözött, fénylő tekintetű emberek töltik meg a nézőteret, hogy átengedjék magukat Arthur Miller izzó hevű, nagyívű drámájának. Felszisszennek, amikor John Proctort támadások érik, lélegzet-visszafojtva figyelik, mint szorul a hurok a főhős nyaka körül, s az előadás végén illendőségből, de nem szívesen tapsolják meg a bajkeverő Abigail Williamst. Szerencsére van még ilyen nyíltszívű, gyermeki érzékenységgel megáldott publikum.

          Gali László igazgató-rendező pontosan tudja, hogyan kell közönsége becsülendő igényét kielégíteni. Olyan élményt ad, amilyenre az átélésre és megrendülésre kész nézők vágynak. Eredeti szépségében és pátoszában állítja színpadra A salemi boszorkányok történetét, nem keresve párhuzamot sem Miller korával (a színháztörténet McCarthy-zmust, Amerikaellenes Tevékenységet Vizsgáló Bizottságot emleget az 1953-ban született darab kapcsán), sem napjainkkal (boszorkányüldözésről ma is sok szó esik). A színrevitel jelszava: tragikus fenség. Ezt szolgálja díszlet, jelmez, világítás és színészi játék.

          Pilinyi Márta színpadképe nemesen egyszerű, középkori levegőjű, rusztikusan patinás. A négy felvonás négy különböző szobában játszódik. Mindegyik helyiséget fagerendák szűkítik alul, felül és perspektivikusan a színpad mélye felé. De mert a fafalak sajnos nem fából készültek, a súlyuk is kisebb a kelleténél, hát könnyedén libegnek. Proctor házának mennyezete végiglengedez egy fél felvonást, miközben a nézők azon izgulnak, rászakad-e a plafon a főhősre. Esetleg azt gyanítják, hogy a tetőtánc is az ördög műve. (Kár ezekért az illúzióromboló, árulkodó álfákért. Kár, hogy nem telt a realista stílushoz realista díszletre. Talán ha a Nemzeti Színház az Osztrovszkij-darab bukása után felajánlotta volna Egernek azt az Erdőnyi faanyagot…)

          Borsi Zsuzsa jelmezei tökéletesen illeszkednek a miliőbe; csupa porszagú posztó, barnák és zöldek és feketét, sok sor gomb. (Csak Proctort ne tenné kissé nevetségessé a tökfödője és a csizmája, mely lecsúszott zoknihoz hasonlatos.)

          Gali szenvedélyes, hangos, lázas játékot vezényel. Ebben olykor túloz is: az intimebb jelenetekben sem engedi szóhoz jutni a csendet. Néha indokolatlannak látszik a szereplők szűnni nem akaró hevülete (különösen Tunyogi Péter már-már egzaltált Parris tiszteletesére érvényes ez), s a fékezés és a fokozás hiánya végül szinte egysíkúvá teszi a lendületet. Az előadásnak nincsenek hullámai; méltóságteljesen és egyenletesen hömpölyög a végkifejlet felé.

          Csendes László már Kolhaas Mihályként is jól bevált John Proctornak. Súlya és ereje van. Drámai vétsége – valahai viszonya Abigaillel – nyomot hagyott az arcán; markáns ránca a lelkiismeret redője. Tekintetében kétségbeesés, hitetlenség és aggodalom a feleségéért. Vívódásaiban, küzdelmeiben és önmagán felülemelkedésében egyaránt hiteles. Csendes alakításában kivetnivaló, ha akad, az két apróság csupán: az egyik az a (rendezői) ügyetlenség, amikor a lócán keresztülvetődve csap az asztalra. A másik, ahogy Massachusetts-et emlegeti, mert az nem hangzik jobban, mintha azt mondaná: túrós csusza.

          Elizabeth Proctor szerepében Losonczy Ariel már első mondatával („Hol maradtál el ilyen sokáig?”) megüti azt a sprőd hangot, amivel szinte szerethetetlenné teszi a dráma főszereplőinek legkiválóbbikát. Elizabethje csupa kérlelhetetlen erkölcsiség, rideg jellemszilárdság és gőgös méltóság. Érdekes alakítás: teljes mértékben mellőzi a lágyságot, a toleranciát, a megbocsátás képességét.

          Dimanopulu Afroditi Abigailjét túl sokan szorítják háttérbe, így lassan és fokozatosan eljelentéktelenül. Az első felvonásban még tartja magát; némán is izgalmas, ahogyan a sarokba bújva összehúzza magán kendőjét, s gyanakodva figyel. Később valahogy szem elől tévesztjük, hiába gyűlölködik és intrikál kifogástalanul a fiatal színésznő. Nagyobb hatást kelt a meggyötört Mary Warren Csonka Anikó odaadó alakításában, valamint Sziki Károly, kinek megformálásában Hale tiszteletes szinte főszereplővé lép elő. Sziki megmutatja, hogy hőse bízvást állhatna a tragédia középpontjában. Hiszen a többiekkel jobbára megtörténnek az események, s választási lehetőségük, cselekvési szabadságuk meglehetősen korlátozott. Hale viszont sajátos utat jár be a három felvonás alatt. Az egyházba és az igazságszolgáltatásba vetett töretlen hittől, a papi engedelmességtől eljut a kételyen át a nyílt lázadásig. Átgondolt, mélyen értelmezett, gazdag tartalmú jellemábrázolás.

          Gali gondosan elrendezte a kisebb szerepeket játszókat is; valamennyien jól beleillenek az előadás szépen komponált képébe. Mindössze ketten térnek el az epizodisták átlagától. Az egyik Agárdy Ilona, aki sem koránál, sem erejénél fogva nem képes kellő súlyt adni Rebecca Nurse-nek, a tekintélyes matrónának. A másik Somló Ferenc, aki remek karaktert formál Giles Corey-ből. S van egy olyan megszólalása („Átjövünk jó korán. Jó lesz?” – csak ennyi), amire az ember összemosolyog a szomszédjával.

Stuber Andrea