Kezdetben volt a Közjáték

Most gyűlöli Richárdot

Gondolatgombászás Kern Andrással

Az eddig megjelent Kern-interjúknak — komoly halom gyűlt össze belőlük a színházi intézetben! — két változata van. A cikkek egyik csoportja azzal kezdődik, hogy az újságíró Kern András sokszínűségét ecseteli. Röviden áttekinti alanya múltját — általában az özönvíz előtti ki mit tudos paródiáknál kezdi —, majd felemlíti kabarészámait, tévé- és színházi rendezéseit, szerepeit és lemezeit. Azután a beszélgetésben megpróbálja kibogozni a szálakat: énekesnek is tekinthető-e Kern avagy tősgyökeres prózai színész, komédiás-e vagy inkább drámahős, s színészebb-e, mint amennyire rendező is.

Az interjúk másik hányadánál az a bevezetés, hogy Kern húzódozik, Bizonygatja: nincs mit nyilatkoznia, s amikor mégis leül beszélgetni, kissé gyanakodva méregeti kérdezőjét; vajon mit akar tőle, miért kíváncsi rá.

(Ezzel most beszuszakoltam kis dolgozatomat mindkétféle Kern-cikkek közé.)

Hát eljött a hívásra, de azzal kezdi, nem kellene interjúkat csinálnom, ha már egyszer színikritikus vagyok. Aki kritikus, az ne ismerkedjen, ne kérdezősködjön, hanem szó nélkül írja meg azt, amit a színházban lát. Igazat is adhatnék, fölállhatnék, elmehetnék, de miért tenném, amikor kedves és készséges. Már int is a pincérnek, mit innék, kérdi, pertut, mondom, de óva int: az veszélyes. Mire rám tukmálja a juhtúróval töltött rántott gombái egyikét, már gondolatokat szedünk, mint gombákat. Arra jutunk: egyikünk sem szereti az interjúhelyzetet. A világ legtermészetellenesebb dolga, hogy két ember a bemutatkozás után mélyenszántó beszélgetésre kötelezett. Egyiküknek kérdeznie kell, a másiknak pedig felelni. Lehetőleg intimen, mélyen, bizalmasan, hogy azután mindez indiszkrét formát öltsön egy újság hasábjain.

Fáradt, kicsit nyűgösnek látszik, de megadóan válaszol. Esti próbáról jött, tíz óra múlt. Az ablakon túl a (majdnem) éjszakai sötétségben ott dereng a Vígszínház. Húsz éve a tagja. De a színpadát régebbről ismeri: tizenhét esztendős volt, amikor Várkonyi Zoltán meghívta egy szerepre. A Közjáték Vichyben című Miller-darabban játszotta a Fiút, nagy színészek mellett. Várkonyi, Latinovits, Darvas, Benkő Gyula, Molnár Tibor. Leste őket, lopott tőlük, most bevallja. Azóta is abból él, mondja. Akkor elég pofátlan és vagány volt, állítja, félszet nem ismert. Mosolyogni kezd, amint felidézi: egyszer Várkonyi azzal jött be a büfébe: Ma ünnepelünk, két díjnyertesünk van! Páger Cannes-ban, Kern pedig a XIII. magyar amatőrfilm-fesztiválon kapott díjat!

Akkoriban — s talán kicsit azóta is — filmrendezőnek készült. Úgy emlékszik, „baromira” bízott magában: Ki mit tud?-ot nyertem — gondolta — filmet tudok rendezni, s itt színészkedem a Víg színpadán, mi kell még? Csak a főiskolán értette meg, mi minden vár még rá. Azóta mind nehezebbnek látja ezt a pályát, egyre kétkedőbb és tűnődőbb lett. Magabi­zonytalan lenne? — csodálkozom. Amikor kijövök este a színházból — magyarázza —, betérek ide, megiszom egy sört. Fülemben a taps, tegyük fel: siker volt. Ez igen! — gondolom. Hazamegyek, elégedetten elnyúlok a fürdőkádban. De jó színész vagyok! — mondom a habnak. Aztán másnap délelőtt bejövök a színházba próbára, s azt veszem észre, hogy lépni sem sikerül úgy, ahogy kellene, nemhogy megszólalni! Újra elölről kell kezdenem az egészet, és sohasem bízom abban, hogy lesz belőle valami.

Én azért úgy látom, mindig lesz belőle valami, nem is akármi. Kérdezném is rögtön a III. Richárdról és a Képzelt beteg Arganjáról. Ez a két pazar címszerep várja a most kezdődő szezonban a Vígben és a Radnóti Miklós Színházban de elhessegeti. Ne is beszéljünk Richárdról, éppen gyűlöli! Argant is csak azért nem utálja, mert az még odébb van. A III. Richárd-előadás most készül. S ő egyetlen darabot és egyetlen szere­pet sem szeret akkor, amikor próbálja. Mindig mindent megoldhatatlannak lát, amíg meg nem oldja. Az lenne talán a jó, ha nem kapna ilyen nagy és nehéz szerepet? — kérdezem (ál)naivan, de persze nem erről van szó. Tétován induló, nehezen vajúdó, körülményesen készülő színész, állítja magáról. Próbálni nem jó, csak játszani, mondja, de folyton játszani sem jó. Ha az ember majd' minden este színpadon van, az sok. Keveset játszani szintén rossz, ismeri el, olyankor muszáj keresni valami mást: írást, filmezést, kabarét, lemezkészítést. Vagy ez van, vagy az, de meg-bízhatóan úgy történik, hogy valami bajom mindig legyen — összegzi. — Egyáltalán nem lehet úgy csinálni, hogy jó legyen. Hisztérikus ön? — kérdem szimpátiával. Nevet: nem csak egyszerű idegbeteg. De ez, hál' istennek nem áll távol sem III. Richárdtól, sem Argantól.

Stuber Andrea