Hogy lesz a színészből művész?

Közös morfondírozás Kaszás Attilával

A Művész a Vígszínház háta mögött található meglehetős vendéglő. Közel áll a színházhoz, korábban az étlap is e meghitt, kollegiális viszonyról tanúskodott. Aki ide betért, akár „Kezdő színésznő álma” elnevezésű ételt vagy más, témába vágó ínyencséget is rendelhetett. Ma már világosabb beszédű, civil nyelvű az étlap, de a vígszínháziak változatlanul otthon vannak itt. Ide invitál Kaszás Attila, amikor munka jellegű találkozót kérek tőle.

Harmincéves, Jászai Mari-díjas, láthatólag nincs rossz sora. De amilyen szőke, kékszemű és helyes, akár sztár is lehetne. Üldözhetnék rajongó lányok, osztogathatná nekik az autogramos fényképeket. Ám egy árva igazolványkép sincs nála. (Elég baj az nekem, kajtathatok a cikkhez mellékelendő portré után.) Szóval nem sztár. Azt mondja, a sztárokat a film és a tévé csinálja, de ott mostanában a dekadens figurák vannak divatban. Talán ezért nem követte nála a Zuhanás közben főszerepét újabb komoly filmes feladat, pedig a zsinórban dolgoztatás szintén szokása a filmrendezőknek.

* * *

          Csakhogy az ő alkata romantikát sugall, s ennek szerinte nincs ma keletje a mozivásznon. A színházban viszont érezhetően megnőtt a kereslet az érzelmes mesék iránt. A vihart említi, Taub János bűvös-bájos rendezését a Nemzeti Színházban, vagy hogy saját színházánál és szerepléseinél maradjunk: A padlást, a Csókos asszonyt, a Hajnalban, délben, estét vesszük sorra. Szép este lehet minden Padlás – mélázom el –, kedves hőst formálni kedves helyzetekben, hozzá még vérpezsdítően jó Presser-dalokat énekelni. Mosolyog a naivitáson. A 100. előadáson túl ez már munka, árulja el. Persze el kell végezni rendesen, még olyankor is, ha netán minden visszapattan a közönségről. S munkát végez akkor is, amikor esetleg nem szereti a darabot, a szerepet, a rendezőt. Meg kell találni azokat a pillanatokat az alakításban, amelyektől mégis jó érzés lesz esténként bemenni a színpadra. Önző pálya ez, mindenkinek muszáj megtalálni benne a maga kis örömeit.

          Alakításokat idézünk fel az elsőtől a legutóbbiig. A debütálást Ambrus deákként A kétfejű fenevadban. Óriásit bukott az előadás, le is írtak rögtön – mondja mosolyogva. Mentségére szóljon, hogy e remek és/vagy lehetetlen darabot még egyetlen színház sem tudta sikerre vinni. Küzdött Ambrus deákért, Ambrus deákként, mert azt még diákként megtanulta MESTERÉTŐL (így mondja, csupa nagybetűvel), hogy küzdeni kell hittel, becsülettel. Horvai István és Kapás Dezső tanította a főiskolán dolgozni, gondolkodni. Megtanulta tőlük a színészi etikát: tiszteletben tartani a másik egyéniségét és a játék komolyságát. Ezért ne kérdezzem arról, hogy szereti-e például a Hajnalban, délben, este bugyutácska történetének hősét, Mariót. Ez a kétszemélyes darab volt a legutóbbi premierje a Pesti Színházban. (Bejáratott állapotban került oda a Vigadó repertoárjától.) Nem hitte volna, hogy a közönség nem unja el három felvonáson át kettejüket nézni, de egyszerűen imádják a nézők az előadást. Igen, bólogat, talán az is belejátszik a sikerbe, hogy sokan tudják: Eszenyi Enikő és Kaszás Attila nemcsak a színpadon egy pár, hanem az életben is, s emiatt talán még inkább meghatja őket a szerelmi történet.

* * *

          Restellném faggatni a házasságukról, színész és színésznő magánélete hasonlít-e a „Ne takarj, Sárközi!-hez, de persze szóba kerül Enikő. Ő a legmegbízhatóbb kritikus, hiszen biztosan észreveszi Kaszás Attilán, ha egy-egy színpadi pillanata nem sikerül őszintére. Szemmel tartják egymást szakmailag, s a kölcsönös odafigyelés megóvhatja őket a „lerakódásoktól”: modorosságtól, manírtól, rossz értelemben vett rutintól.

Elmereng Enikőn, akinek mindene a színház, s megvan benne az a plusz, az a csoda, amitől színészből művésszé válhat. Ő bizonytalanabb, tétovább, kérdésesebb. Vajon jól választott-e? Hiszen a magamutatás vágya is kisebb benne, mint a színészekben általában. Talán mégis jobb lett volna, ha nyit egy kiskocsmát – esetleg olyat, mint a Művész –, hiszen szeret főzni, s nagyon szeretné a vendégeit. Hét éve színész, de arról a legutóbbi időkig nem volt meggyőződve, hogy valóban színész lesz. Végzéskor úgy képzelte, ez idő tájt előbbre fog tartani. Lesznek mögötte nagy sikerek és nagy bukások. Ám ez ideig elkerülték a végletek. Kihívásokat várt, próbára tevő feladatokat, de eddigi szerepei közül csak a Koldusopera Bicska Maxiját tekinti ilyennek. Nem állítja, hogy maradéktalanul megoldotta, de kedvezően hatott rá: bátrabbá tette. S a nagy kérdés még mindig az, hogy meddig terjed az ember alakíthatósága. Lesz-e belőle olyan erős egyéniség, aki  – ismét ehhez a gondolathoz ér – színészből valaha művésszé válhat? Azt harmincévesen végre elhatározta: mostmár valóban színész akar lenni. Csak nem tudja még a módját.

          Azt remélem, megtalálja. Ahogy kétkedő töprengéseit hallgatom: kívánom neki: találja meg. Szelíd és szilárd elhivatottsága emberi szimpátiát és szakmai várakozást kelt bennem. Azt se bánom, hogy abból a kiskocsmából már semmi sem lesz. Pedig talán „Színikritikusok kedvence” is lett volna az étlapon.

Stuber Andrea