Régi idők színháza

          Sík Ferenc nagyon régóta vágyott arra, hogy színre vigye Márai Sándor tragédiáját, A kassai polgárokat, mely a ’40-es évek óta nem szerepelt színpadon. S most, amikor a Gyulai Várszínházban létrejött a bemutató, kicsit olyan is, mintha nagyon régi lenne. Sík alighanem ugyanúgy rendezte meg a Márai-drámát, mint tette volna húsz évvel ezelőtt, ha akkor engedélyt kap rá. Archaikus élményt adnak Gyulán.

* *

          Márai szépszavú alkotása – melynek története igen hasonlít egy Lope de Vega-dráma, A hős falu cselekményére – alapvető morális kérdésekről szól. Főhőse János, kassai szobrászmester, akinek 1311 őszén döntenie kell: műhelyében maradjon-e akkor, amikor odakint reng a világ. Ha Ómodé nádor Kassa városára támad, a kőfaragó a szobrával foglalatoskodjék-e, avagy harcolni menjen? Vésője Szent Erzsébet kőarcát alakítsa-e, avagy fegyverként szolgáljon a betolakodók ellen?

          A dilemma súlyos, ám kissé elnagyoltan ábrázoltatik Márai művében. Ennél is megíratlanabb A kassai polgárok másik drámai konfliktusa, mely Genovéva körül feszül. Genovéva János nevelt lánya, egyben fiának jegyese. Az idős mester titkon szerelmes belé. A lány végül apához is, fiúhoz is hűtlen lesz, s a gazdag és agg aranyművessel, Jakabbal menekül Itáliába, még mielőtt az ellenség feldúlná Kassát. János a város védelmét választja: vésője a nádor szívében köt ki. S a király ugyan megbocsát Kassának, de a kőfaragó sorsa betelt. Elvesztette szerelmét, feleségét – Ágnes asszony életét Ómodé egyik embere oltotta ki –, s elhagyta a művészet is, amint ő odahagyta a szobrot.

* *

          A Gyulai Várszínház ezúttal kiszorult a várból, az előadás mégis jól megtalálta helyét a rom előtt. Bakó József díszlete remekül illeszti János mester házát a kőfalak elé. Sík Ferenc az emelkedett stílushoz, a veretes szöveghez alkalmazkodni tudó színészeket választott a régi Nemzeti soraiból. (Egyedül Gáspár Tibor új fiú itt, talán véletlenül cserélődött össze a Csongor és Tündében fellépő Szersén Gyulával.) Ők és csak ők képesek ezt a művet autentikusan előadni. Érdemes megfigyelni: Bessenyei Ferenc, Raksányi Gellért, Agárdi Gábor, Béres Ilona és Kohut Magda tudnak úgy beszélni, hogy szövegmondásuk kellően hangos, mégsem hat kiabálásnak, s kellően differenciált: halk hangjaik is tökéletesen érthetőek. Evvel szemben Rubold Ödön színészi energiáit teljes mértékben lekötni látszik az artikuláció, s Rajhona Ádám és Götz Anna is csak egysíkúan felfokozott hangon képes hallhatóvá tenni magát. Götz Anna egyébként is halálos rendezői tévedés áldozata: végtelenül hamisan játssza az alkatától idegen Genovéva hamisságát. Negédes és hiszteroid, ahelyett, hogy karcos, magabiztos és vonzó lenne. Béres Ilona kevés szóval is nyomatékosan és hatásosan jeleníti meg a feleség – ugyancsak eléggé körvonalazatlan – drámáját. Agárdi Gábor szintén mélyen megnyerően helyénvaló: feneketlen keserűséggel ruházza fel Dyles molnárt. Bessenyei Ferencet pedig egyenesen élmény nézni János szerepében. Mennyi szenvedély, mennyi színészi eszköz, micsoda súlyos nagyság! Egy utolsó „bölény” tart bemutatót abból, hogyan kell tragikus hőst formázni.

* *

          Sík Ferenc összehívott egy nagy csapatot, s evvel körülbelül be is érte. Néha jobb ötlet híján egy-egy értelmetlen cselekvéssel terhelte meg a játékot. (Így festhetett ez a próbán: Nem kéne nekem itten most csinálni valamit? – kérdi a színész. Nem bánom, vidd két méterrel odébb a ruhásládát – mondá a rendező.) A céltalan tevés-vevéseket nyugodtan mellőzhették volna. A darab és a játszók úgyis önmagukért beszélnek. Olyasmiről és oly módon, ami mára szinte kiveszett egyrészt az életünkből, másrészt a színészetünkből. S mert vitathatatlan veszteség, jogos a tiszteletteljes főhajtás e muzeális jellegű, patinás előadás láttán.

Stuber Andrea