Emmanuelle II.

          Amondó vagyok, hogy aki megúszta az első Emmanuelle-t, az ne nézze meg a másodikat se, ha nem muszáj. Francois Giacobetti műve csak vánszorog egyik aktustól a másikig, s ami a filmben nem szeretkezés, az mind bárgyú, primitív és hazug.

          Van ugyebár Emmaneulle, akit (ismét) Sylvia Kristel alakít, mégpedig meglehetősen ellentmondásosan. Részint szemlesütős drámai szendét játszik, részint a földrész élenjáró kurtizánját. E sajátos felfogású hölgy élete merőben nemi. A film másfél óráját fáradhatatlan hetyegéssel tölti. A forgatókönyv mást nem is tartalmaz, mint ágyjeleneteket egyedül, kettesben, hármasban, négyesben. A történet bővelkedik fordulatokban: hol a nő kerül alulra, hol a férfi. Másra érthetően nem terjedt ki a rendező fantáziája, hiszen Emmanuelle reggeltől-estig, úton-útfélen, fűvel-fával szeretkezik. Együtt hál valamennyi férfiismerősével, s hogy kitáguljon a világ, az ismeretlenekkel is. Orgazmus orgazmust követ a vásznon, s ez kissé monoton. Látványnak ugyan gyakran szép, de filmnek talán mégis kevés.

          Főhősnőnknek van ám férje is, akivel nagy összhangban lépnek félre. Ideálisnak mondott kapcsolatuknak a nemiség az egyetlen talpköve. Jól megfigyeltem: a szexen kívül más témájuk nincs is. Ha együtt vannak, akkor úgy vannak együtt, vagy arról beszélgetnek, hogy melyikük kivel volt úgy az imént. Lelkük rajta. Én csak azt nehezményezem, hogy a film arról akar meggyőzni: Emmanuelle-ék házassága a szabadság és a szerelem netovábbja. Sőt, még az intelligenciáé is. Nem bánom, csak kötelező ne legyen.

(stuber)