Mesék mindenkinek

          Ainek nincs jobb dolga, az ebben a napszúrásos júliusban is a mozik nézőterén keresi a felüdülést. Persze nem kellene fullasztó filmszínházakban múlatnunk a kánikula idejét, ha olyan pazar üdülőfaluban tölthetnénk a nyarat, mint Baby, a

Dirty Dancing

című világsikerű amerikai film főhősnője. A Jennifer Grey játszotta helyeske bakfis olyan helyen piheni ki tinédzserléte fáradalmait, ahol a vendégek minden igénye kielégíttetik. A szolgáltatások között a zenés-táncos szórakoztatás mellett a romantikus széptevés is szerepel. Az udvarlás azonban kizárólag a pincérek joga és munkaköri kötelessége. Erre a megszorításra azért van szükség, hogy fussa másfél órára a bonyodalomból. Mert az csak természetes, hogy Baby abba szeret bele, akibe nem szabad, s a parkett-táncos Johnnyval élvezi titkon a tánc és a szerelem örömeit.

          Emile Ardolino ügyesen, hatásosan vegyíti a láb és a szív dobbanásait. Az Eleanor Bergstein által kiötlött történet egyenes vonalú, céltudatos, bár néhol kissé erőszakolt fordulatokkal halad a végkifejlet felé. S ha a befejezés nem revüsödne el, ha a film nem torkollna könnyfakasztó, zenés-táncos fináléba, akkor még tán megkapóan igaz is lehetne a mese. (Ha véget érne ott, ahol a fiatalok idétlenül, búcsúzni nem tudva elköszönnek egymástól.) De az alkotók beérték azzal, hogy elandalítsanak, s abban nincs is semmi hiba. Kedves, lendületes, élvezetes filmjükkel annyit nyújtottak, amennyit látatlanban ígértek. Jó szolgálatot tett nekik Jennifer Grey, aki bájos apró hitelességekkel segíti hozzá a nézőt a szívmelengető átéléshez. Hát még, ha partnere, Patrick Swayze nem lenne oly rossz arcú! Akkor úgy menne az azonosulás, mint a karikacsapás! Swayze-t elfogadnám Rambónak, Tarzannak vagy bálnavadásznak. De hogy akkora lelke lenne, mint az általa megformálandó táncosnak, azt akkor sem hinném el, ha álló hétig bizonygatná. Neki a Dirty Dancing pezsgő ritmusaihoz van köze, a film emberi melegsége nem belőle táplálkozik.

          Ha az előbb a hitelességet emlegettem, ezt a szempontot a

Willow

Kapcsán mindjárt félre is tehetem. E Lucas-féle szuperprodukció ugyanis par excellence mese. Gyermekdedségi fokát tekintve alighanem csak gyermekeknek szóló mozidarab. Nagy, színes és drága képeskönyv, melynek lapjain sorra-rendre felbukkannak azok, akiknek e helyt megjelenniük illik. Gonosz királyné acsarog, jó tündér bűbájoskodik, melegszívű törpe önfeláldoz, kis manó agyafúrtkodik. Ron Howard túltengő filmje azonban mégsem tévesztendő össze, mondjuk, a Grimm testvérek alkotásaival. A Willow szereplői mögött nem Meseország sejlik fel helyszínként, hanem Hollywood. Az ádáz királynőt nem varázslatok segítik gonoszkodásaiban, hanem technikai hókuszpókuszok. A marcona harcosnak borostája, velőtrázóan kék szeme és negyvenkét vakító foga van. A királylánynak és a közönségnek tehát kutyakötelessége beleszeretni. A törpék városkájának idilli élete elsősorban arra sarkall, hogy kicsit borzongjunk a torzak láttán. Kétes értékű sugallat.

          Jobb szívvel ajánlhatom az eddig számunkra láthatatlan 007-es ügynököt, James Bondot

A kém, aki szeretett engem

című angol filmből. E krimimese ötlete meghatóan bárgyú. Szép is az, ha egy angol kém és egy szovjet kémnő a piramisok árnyékában egymásba szeret. Történetük ugyan a legkevésbé sem a békés egymás mellett élést példázza, hiszen jelentős mennyiségű vért ontanak ki – ágyban végződő – közös vállalkozásuk során. Lewis Gilbert filmjének mégsem a brutalitás a fő vonása, hanem a kellemes-szellemes kalandosság. A szerzők buzgó fantáziájára jellemző, hogy nem elégedtek meg a hagyományos krimielemekkel. Helyenként tovább is fejlesztették azokat. Autós hajszát például láttunk már eleget, de Bondot víz alatt is hiába üldözik búvárok, s sítalpon is elmenekül a nyomában sikló ellenség elől. Gazdag ötletbányát aknáznak ki az alkotók, elismerésre méltó fáradsággal, egyben könnyedén. Munkájuk ideális képi ponyva, mert a történet megjelenítése nagyvonalú, rendkívül mutatós. Könyvként olvasva sem képzelhetnénk el különbül a sztorit. A film legnagyobb erénye az angolosan elegáns komolytalanság. Ez a mozidarab szarkasztikus humorral, egészséges öniróniával viseltetik saját maga iránt. Hangvételéhez különösen illik Roger Moore a fanyar bemondásaival, citromba harapós mosolyával. Mellette Barbara Bach csak annyit kínál, hogy szép nagy a szeme, továbbá érzékien duzzadt az ajka és a keble, s ez itt épp elég. A csinos színésznő megteszi a magáét, ahogyan a film is. Vannak ugyan apróbb műhibái, logikai bukfencei, de A kém, aki szeretett engem című szórakoztató hadművelet mégis lefegyverez. S egyáltalán nincs ellenemre, ha néha megadhatom magam.

Stuber Andrea