Szívügyek helyett

Gyermekszínészként indult, s a kamasz szerepkörében ért be. Az Ifjúsági, majd a Petőfi Színház tagjaként eljátszotta az összes lehetséges fiatal hőst, a Sasfióktól Petőfiig. Aztán teltek az évek, de nem akartak rajta nyomot hagyni. Hangja, alkata, külseje fiús maradt, miközben belülről már régen felnőtt. S hogy a szerepkörváltáshoz nem tudott hozzáöregedni, hát szerepet váltott. Rendező lett. 1964-ben kezdte a Déryné Színháznál. Az azóta eltelt évtizedekben ez a színház elvegyült és kivált; vonták össze Népszínházként, majd leválasztották róla a Várszínházat. Az utóbbi években az országjáráson túl a Józsefvárosban működik, s stúdiószínpada van az Asbóth utcában. A vezetői garnitúra többször változott, de az egykori kamaszhős maradt. A legutóbbi, 1982-es átszervezés és igazgatócsere óta főrendező.

Aki ennyiből még nem tudja, kiről van szó, az arról fog ráismerni, hogy elárulom: ő a Szabó család Wágner Ferkója. E hangjátékban Petrik József örökifjú marad.

– Nagyon élénken él bennem az egyik kitűnő szinkronja: Cheswick magyar hangja volt a Száll a kakukk fészkére című Milos Forman-filmben. Eszembe juttatta, hogy ma már nincs anakronisztikus ellentét a külseje és a kora között, tehát a színészethez is visszatérhetne. Nem foglalkoztatja ez a gondolat?

– Nincs színpadhiányom. Egyrészt mert mindig is rendezőnek készültem, másrészt mert annak idején sikeres színész voltam, tehát nem maradtam kielégületlen. Mostanában tévézek néha, s a színházamban is felkérnek egy-egy szerepre. Azt hiszem, elsősorban illemből teszik, s legfőképpen azért nem vállalom, mert nem tartanám etikusnak, ha eljátszanám a szerepeket a színészek elől. Ez az önmegtartóztatás egy főrendezőnek éppúgy morális kötelessége, mint az, hogy ne kérjen több pénzt és próbaidőt a saját produkciójára, mint amennyi a beosztott rendezőére jut. Vagy hogy a feladatok elosztásakor ne csak a saját kedvére tegyen. Én például – „szívügyek” helyett – általában olyan előadást rendezek, amiből hiány van. Ez persze nem kényszermunkát jelent, hiszen nem viszek színre olyan darabot, melynek mondanivalójával nem értek egyet vagy nincs vele közös gondolatom. Amit viszont elvállalok, azt felvállalom. A magyar drámák ügyét például. Meggyőződésem ugyanis, hogy minél többet kell közülük színre vinni. A harmincas években a Nemzeti Színházban Hevesi Sándor tizennyolc magyar drámát mutatott be egy évadban, ezek közül csupán kettő maradt fenn. Két darab életben maradásához hozzá tartozik tizenhat másik elhalása. Kellenek a bukások is. A pályám utóbbi éveiben kudarc volt Schwajda Kakukktojása. Se a színészeknek, se a közönségnek, se a szakmának nem kellett. A kritikusok a flaszterba taposták Kolozsvári Papp László Hazánk fiai című darabjának bemutatóját is, ez ennek ellenére megfogta a nézőket. Nemrég volt a 75. előadása. A magyar drámákat tehát játszani kell, akkor is, ha nem remekművek. Ha csupán előadható a darab, én kész vagyok bemutatni. Ez a törekvésem erős, s ebben egyezünk Miszlay Istvánnal is.

– Sokadik igazgatója Miszlay István. Mindig együtt tudott működni a soros vezetőkkel?

– Soha nem volt problémám, és ugyanis azt keresem az emberekben, amit összefűz, nem azt, ami elválaszt. Mindig megkérdeztek az elképzeléseimről, én mindig elmondtam őket. Gyakran katalizátorként működtem, sose féltem, s ebből soha nem származott bajom.

– Az ellenkezőjére gyanakodtam. Régebben ugyanis rengeteget írtak, cikkeztek önről, aztán a hetvenes években úgy szakadt meg a publicitása, mintha elvágták volna.

– A Népszínház megalakulása változtatott a helyzetemen: 1976-tól úgy tartottak számon, mint az idejétmúlt Déryné Színház rendezőjét. A Déryné Színházban az élvonalban voltam, itt viszont jöttek új, jobb rendezők, s én lettem a „szegény rokon”. Ez nem zavart; mígnem 1982-ben főrendezőnek neveztek ki. Teljes görcsben folytatattam a munkát. Oldódás csak a Vonó Ignác, majd az Én és a kisöcsém sikere után kezdődött. De hogy írnak rólam vagy sem, ennél annyi minden fontosabb! Itt van egy színház, működtetni kell, tartani a frontot. Van olyan nézet, hogy a vezető tartson távolságot, de én ezt emberi és földrajzi értelemben egyaránt képtelenségnek tartom. Itt kell lenni, belesni az előadás egy-egy jelenetére, értékelni az estét. Két év kellett ahhoz, hogy a segédrendezőket rászoktassam: ismerjék meg alaposan valamennyi produkciót, ne csak azt, amelyikben dolgoztak. S ha nem élek a színházban, akkor a közönségről sem tudhatok eleget. Márpedig a közönség fontos, s azt is tudomásul kell venni, hogy erősen polarizálódott. Nekünk a saját nézőink befogadói szintjéhez kell alkalmazkodnunk, s a mi közönségünk közérthető, fogyasztható előadásokat igényel. Igyekszünk egy lépéssel mindig előttük járni, de borzasztóan kell vigyázni a lépés méretére. Nem szabad elveszteni a nézőket. A közönség nélküli színház, a színész nélküli előadás és a próba nélküli bemutató – ezek a kísérletek még sosem váltak be. A közönségen kívül a színész is központi kérdés számomra. Rendezés közben kutatom a személyiségüket, próbálom kihozni belőlük a valódi értékeket. Úgy vélem, miközben a színházban sokszor szabályokat és törvényszerűségeket keresünk, elméleteket és vitákat gyártunk, egy dologról keveset tudunk: a tehetségről. A felismerése sem egyszerű, a fejlesztésével pedig alig foglalkozunk. Holott sorsdöntő, hogy törődjünk vele, annál is inkább, mert a színházi gépezet hamar felemészti. Az üzemszerűségben könnyen elvész a színészek lehetősége a feltöltődésre Ezt csak tudatos gazdálkodással lehet elkerülni. Ha több főszerep után manírokat látok valakin, akkor egy epizódszerepben megpróbálom lefaragni róla. S ha kap két olyan feladatot, amin meglepődik, akkor én azt a következő, a harmadik szerep miatt bíztam rá. Tervszerűen és felelősségteljesen akarok a színészekről, a színészekben gondolkodni. Ez minden színházvezetőnek kötelessége volna.

– Azon túl, hogy nagyon egyetértek a szavaival, mélyen megnyerő számomra, hogy nem látszik elégedetlennek.

– Nem is vagyok az. Divat a siránkozás, de én megtanultam Az arivumi erdő titkából – ez a Molnár Ferenc-regény irodalmi alapmű számomra –, hogy a beláthatatlan erdőrengetegen csak úgy lehet átvágni, ha az ember mindig az éppen útját álló, legközelebbi fával foglalkozik, azon akar keresztülvergődni. Ami pedig a pályámat illeti, elértem azt, amit az adott helyzetben a képességeim alapján elérhettem. Ötvennyolc éves vagyok, én már jobb rendező nem leszek. Ha jönnének hozzánk fiatal tehetségek, akik tudomásul vennék, hogy itt ez a színház, ezzel a társulattal és ezzel a közönséggel, akkor akár nyugdíjba is mennék. Én nagyon sokáig voltam fiatal – talán ezért is szeretem a fiatalokat. Várom azt a tehetséges, ifjú rendezőt, aki ide szerződik, és a vállamon felkapaszkodik a főrendezőségig.

Stuber Andrea