Tragédia tizenöt index okán

Tragédia, ami nem megtörtént, hanem eljátszották az Ódry Színpadon. Tizenöt fiatal adta elő, abból a célból, hogy az oktatók értékelhessék felkészültségüket. A szereplők, mire vizsgakönyvük minden rubrikáját betölti egy-egy érdemjegy, színészként lépnek ki a kapun.

Egy vizsgaelőadás születését kísértük figyelemmel a Színház- és Filmművészeti Főiskolán. A színinövendékek sok héten át tartó munkáját, amellyel létrehozták bemutatójukat. Az alábbi krónika a próbafolyamat néhány napját, egy-egy állomását örökíti meg. Noteszlapok, rajtuk a külső megfigyelő hol részletezően pontos, hol az eseményeket sűrítő feljegyzései.

9. NAP

Ha volna hetes, jelentené, hogy a III/b létszáma tizenöt fő, igazoltan hiányoznak ketten. Nagy-Kálózy Eszter a Madách Színházban próbálja a Cseresnyéskert Ánya-szerepét, Kolti Helga szintén másutt dolgozik éppen. A többiek itt, az Ódry Színpadon töltik az idejüket. Az osztályfőnök, Kerényi Imre rendezésében viszik színre Edward Bond Lear című darabját. Utána ki-ki megkapja félévi jegyét a színészmesterség tantárgyból. Kerényi Imre és Huszti Péter írja majd alá.

A fiúk a színpadon tanakodnak a leendő díszletekről, a lányok a félsötét nézőtér széksoraiban heverésznek és kötnek. Ez az üresjáratok kitöltésének legelterjedtebb módja, ilyenformán a kézimunkázás csaknem tantárgy a Színművészeti Főiskolán. A III/b-s lányok is a tökélyre vitték hurkolgatós tudományukat az elmúlt két és fél év során. Ha összesítjük a termést, egy próbafolyamat alatt butiknyi pulóver elkészül. Ma azonban kevesebb fonal fogy, mert izgalmasabb teendőkről lehet pusmogni. Sürgősen fényképeket kell csináltatni és útlevélügyeket intézni. Valamennyien részt vesznek a Nemzeti Színház kölni turnéján; az István, a királyból és a Csíksomlyói passióból a III/b ezúttal sem marad ki. Hiszen ők azok, akik másodéves koruk óta mozgékony és lelkes tömegként hol Koppányt, hol Istvánt éltetik Szörényi–Bródy rockoperájában, s asszisztálnak Jézus keresztre feszítésénél a Passióban. Nagy-Kálózy Eszter kivételével az egész csapat a Nemzetiben tölti az előírt színházi gyakorlatot. Havonta átlagosan tíz-tizenöt estén lépnek színpadra. Igaz, lényegében statisztaszerepben, de tisztes üzleti alapon. Az Istvánokért négyszázötven forint jár, a Passió háromszázat fizet, s Az ember tragédiája apró-cseprő jelenései is hoznak kétszázötvenet alkalmanként. Ehhez a jövedelemhez képest már csak szerény kiegészítés az ösztöndíj, amely a tanulmányi eredménytől függően maximum ezer forint lehet. De a pénz itt még nemigen téma. Az viszont inkább, hogy a holnapi szinkronórán Vass János tanár úr aláírja az indexeket. Ez alkalomból szokatlan serénységgel lesz ott mindenki, elvégre az ilyesfajta kézjegy az autogramok legbecsesebbjei közé tartozik.

18. NAP

Iskolai holt szezon. Órák, foglalkozások most nemigen vannak, de napi négy-nyolc órában folynak a vizsgaelőadás próbái. Edward Bond e sötét színezetű, kemény, erőteljes tragédiáját Magyarországon még nem játszották. Quintus Konrád talált rá, s aztán az elolvasás után osztály és osztályfőnök döntött: legyen ez a vizsgadarab. Bond a jól ismert Lear király-történetből jószerével csak a címszereplő nevét, királyságát és két gyermekét használta fel (nála az uralkodó ellenséges lányait Bodice-nak és Fontanelle-nek hívják), s megőrzött bár némi Shakespeare-reminiszcenciát, darabja mégis jellegzetesen huszadik századi. Vér és mámor, politika és szenvedély, hatalom és bukás pontos és kegyetlen diagnózisa. S hogy a mű jelentős színészi feladatai többfelé jussanak, az osztály a főbb figurákat kettős szereposztásban játssza. Mások az első, s mások a második felvonásban. Egyébként is valamennyien többször szerepet és köpönyeget váltanak, hiszen Bond nem bánt szűkmarkúan a társulattal: több mint ötven alakot vonultat fel a darabban.

Most éppen az első garnitúra próbál egy jelenetet. Végh Péter keresgéli a hatalmától megfosztott, agg király hangját, gesztusait. Éretten, elmélyülten; ő az a típus, aki a szünetben, a büfében tovább “rendezi” az előadást. Töprengve áll az osztályterem szerény, kicsinyke színpadtákolmányán. Ma ugyanis mások foglalták el az Ódryt, hiszen minden osztály igényli a szabályos színpadi teret. Így aztán kihasználatlanságra igazán nem panaszkodhat ez az intézmény – az Ódry Színpadon a szó szoros értelmében éjt nappallá téve dolgoznak a leendő teátristák. A Rákóczi úti osztályteremben a lehetőségek korlátozottabbak – szinte díszlet és kellék nélkül, nagy képzelőerővel folyik a munka. Jobbára csak kisebb részpróbák megtartására alkalmas a terep. És nem csoda, ha a darab egyik összecsapásának hevében Szervét Tibor, a második szereposztás Learje véletlenül alaposan fejbe csapja ellenfelét, Czvetkó Sándort. Ijedten állna le a szöveggel, de Kerényi tanár úr máris közbekiált: “tovább, tovább!”, mire szünet nélkül folytatják. Nem úgy, mintha mi sem történt volna, hanem valóban nem történt semmi. Színésznél a testi fájdalom játék közben szünetel. Közben Czvetkó Sándor néha odaugrik a magnóhoz is, kapcsolgatja, amikor kell. Ő a felelős az előadás zenei anyagáért. Ugyanis itt majdnem minden önellátóan készül, ki-ki különféle részterületeket felügyel. A produkciónak szinte nincs költségvetése. Saját szerzemény a kellékek többsége, s “magad uram” alapon épül majd fel a díszlet is.

24. NAP

Galbenisz Tomasz ma azzal lep meg mindenkit, hogy amikor katonatisztként bevonul a jelenetébe, kis összecsukható kempingszéket hoz magával, azon ülve ejti meg a letartóztatásokat. Sikert arat. “Ha van egy ötlete, ne dobja el!” – ez alapelv. Aztán néhány napi próba után úgyis elválik, megtartható-e vagy sem. A váratlan gesztusok, új kellékek felbukkanásából kitetszik: két próba között is mindenki azon töri a fejét, hogy a saját figuráját kitalálja. Ahogy Tomasz elővezeti az ötleteit, azon látszik: imádja ezt az egészet – játszani lehet! S közben persze a kontroll, a kritikai érzék is működik. Általában nagyon figyelik egymást, érezhető, hogy mindenkiben alakul a megítélés az erőviszonyokról, saját képességéről és a többiekéről. Jó szándékúak, de néha kíméletlenül véleményezik egymást. Természetesen a rendezőt is. Egy-egy napon a Tanár úr nem ér rá, olyankor asszisztense, a ma még rendezőtanonc Kiss József vezeti a próbákat. Néha nehezen tudja ráncba szedni a növendékeket, de az élelmesebbek már rájöttek, hogy ilyenkor is módfelett hasznos munka végezhető. Például ki lehet próbálni új variációkat, más hangokat, amelyek a markáns elképzelésekkel érkező osztályfőnöknél esetleg nem férnének be a próbakeretbe. Most itt van Kerényi Imre, és úgy tűnik, képes lenne napokon át megállás nélkül dolgozni. Rejtély, hogy mikor eszik és alszik. Alkalmasint cigarettán, kávén és munkán él.

A színpadon egy – Bondhoz képest – idilli jelent formálódik. A kis házba – ahol az öreg, megvakított király meghúzódott – hazatér a munkából Czvetkó Sándor és Garai Nagy Tamás. A ház asszonyát alakító Nagy-Kálózy Eszter fogadja őket. Eszter komoly és izgalmas jelenség színpadon innen és túl. Ritkán nevet, sugárzó, sűrű körülötte a levegő. Több film és nem egy sztárszerep van már mögötte és folyamatban. Ebben a darabban most Garai Nagy Tamás próbálja őt elszöktetni a férje mellől. De hiába a hívó szó, a szőke fiú megpróbál hát fölényesen, fütyörészve távozni. A kivonulása nem az igazi. Személyes használatra meg kell még írnia a fütty “dalszövegét”; a belső monológot. A mondanivalót, amit ki kell fütyülnie magából. Már alaposan benn járunk az éjszakában, elhangzik a napi végszó. Fáradtan szedelőzködik mindenki, amikor Spilák Klára előhúz egy üveg pezsgőt. Holnap ünnep lesz. Klári tipikusan közösségi ember. Éppen ezért talán ő sajnálja legjobban, hogy a Színművészeti Főiskolán egy osztály nem lehet annyira osztály, mint más tanintézetekben. Itt mindenki megy a maga dolga után, a saját karrierje felé. A fiúk szerint a fiúk legalább összetartanak, a lányok meg úgy vélik, hogy a lányok még viszonylag jól megvannak egymással. “És a rivalizálás már csak fokozódni fog” – mondja Klári rezignáltan.

33. NAP

Az elmúlt napokban szünetelt a munka. A többségnek legalábbis. Kerekes Éva és Quintus Konrád jobbára a Nemzeti Színház Légy jó mindhalálig előadásában töltötte az ünnepeket – háromszor játszották két nap alatt. De bizonyára nincs semmi, amiért Éva elcserélné Nyilas Misi szerepét az osztálytársai szabadnapjaiért. Most éppen ő van színpadon. Egyszerű, jóravaló gazdasszony, de Cordeliának hívják, s később ő lesz a felkelők vezére. Egyelőre hódolójával, a falu ácsával trafikál, akit Bartus Gyula alakít. Kicsit darabos, mokány, konok fiú, és van egy érdekes tulajdonsága: a megjelenésével meleg mosolyt kelt a nézőben. A duó kedves, üde. Quintus Konrád közben komoly arccal vizsgálódik, hiszen a Fiú szerepén kívül a színpadkép, a látvány a reszortja. Nem is bízhatták volna alkalmasabb emberre: vizuálisan is remekül működik a fantáziája. Holnap este nekiveselkedik a társaság, hogy felépítse a díszletet. Rámegy egy éjszaka, hogy az innen-onnan beszerzett anyagokból, jókora gerendákból összeeszkábálják a darabban oly döntő jelentőségű Falat, s megteremtsék a tragédia környezetét. Egyszerű, szikár díszlet lesz, nagyon is összhangban a színmű komor világával. És hétszáznyolcvan forintból kijön az egész. Hegedűs Zoltán, a kellékfelelős viszont bíbelődhet még. Elszáradt falevélből sokkal több kellene.

– Az elmebaj tíz nappal premier előtt kezdődik – jegyzi meg Szervét Tibor, a 2. sorszámú Lear. Ő az osztály doyenje. A színművészeti tanulmányok előtt sem vesztegette az idejét; jogi diplomát szerzett. Az osztály jelentős része első kísérletre jutott be a főiskolára, mások előbb “leszolgáltak” néhány évet a Nemzeti Színház Stúdiójában. Spilák Klára például, aki most talpig terepszínben kivégzőosztagot alkot Csomor Csillával. A mozgásuk egyelőre inkább nőies, mint katonás, de a próba után Juhász Károly – obsitos lévén – majd tart számukra alaki kiképzést, hogy annak rendje és módja szerint menjen a “hátra arc”.

41. NAP

Vasárnap van, de ennek semmi jelentősége. Délelőtt az első jelmezes próba folyik. Lámpalázas feszültség, kezd a dolog izgalmassá válni. Valahogy komolyra fordult most minden, ami pedig eddig is komoly volt. A szereplők igazgatják magukon Borsi Zsuzsa kosztümjeit, tűnődve babrálják, gondolatban egyeztetik a bennük élő figurákkal. Vizsgálgatják, keresik a segítséget, amit ruha adhat az alak megformálásához. Egyelőre semmi sem végleges, hiszen ez a próba most éppen arról szól: helyénvaló-e a szereplők papíron megtervezett külseje. Kerényi Imre mosolyogva fordul a jelmeztervezőnőhöz: “Látja ezt a sok nyápic, soványka gyereket? Erős, dús ruhák kellenek rájuk!” Borsi Zsuzsa Hegedűs Zoltánnal azonnal ki is gomboltatja viharkabátját, és hátratéteti a kezét. Mert az szélesít. Juhász Károlyon viszont legalább tíz évet “emberesít” az álszakáll, alig lehet ráismerni. A jelmezek egyébként nemcsak testre, de valamiképpen egyéniségre szabottak is. Az első felvonás Fontanelle-jét játszó Dimanopulu Afroditit másképp kell felöltöztetni, mint a másodikban Csomor Csillát. Az Afroditi által megformált cserfes, izgága nőcskéhez cifrább, színesebb toalett illik. Nem jelentéktelen részletkérdés. Ahogyan az sem, amivel Tomasz fordul Borsi Zsuzsához: “Milyen színű alsónadrágot vegyek fel?” A jelmeztervezőnő nevetve legyint, de a majdani kínzások szenvedő alanya meggyőzően bizonygatja, hogy megveretése után a fehérneműje feltétlenül ki fog látszani a rongyai alól. Nem lehet elég körültekintő az ember.

Odakint már rég besötétedett, idebent már rég elfogyasztotta mindenki a magával hozott egynapi hideg élelmet. A rendező elégedetlen a kivégzési jelenttel. “Néha úgy viselkedtek a szituációban, mintha próba lenne. Pedig itt statárium van!”

Hová lettek a néhány héttel ezelőtti gyakorlások kedélyes kitérői? A feszültséget szinte harapni lehet. Este 7 óra tájban a Tanár úr lefújja a próbát, s megbeszélésre hívja a szereplőket. A színpad szegélyére kuporodnak a növendékek, és figyelmesen hallgatják az utolsó stádium értékelését, a még teljesítendő feladatokat. Szokatlanul csendesek. Már nem instruálják egymást, mindenki befelé fordul. Eljött az a perc, amikor birtokba kell venniük az előadást. Most át kell lépni a szerző fején, a rendező fején, s kinek-kinek megteremtenie a saját színpadi pillanatait.

48. NAP

A visszaszámlálás a zéróhoz ért. Már az ebédidőt is mindenki itt tölti az Ódry Színpadon, bár az előadás csak háromkor kezdődik. Hamarosan gyülekezni kezd a közönség. Nem lesznek sokan, hiszen a harmadéves vizsga még nem nyilvános. Nem kíséri reklám és propaganda, belépőjegy sincs. Csak a rokonok, ismerősök és a szakmabeliek jönnek el. Az első öt-hat sor üresen marad, mert a bevonuló tanári kar nem foglal helyet túl közel a színpadhoz, s eléjük senki sem ül. Aztán felmegy a függöny, lebben egyet. Int, hogy szülessék meg a varázslat – ha érett a születésre.

Az előadás végén a III/b ott áll a színpadon, kézen fogva egymást, mosolyogva köszönik a tapsot. Sikerük van. A zsűriző oktatók felmennek a tanári szobába, és értékelik a teljesítményeket. Az öltözőben felszabadult zsibongás, jönnek a gratuláló családtagok, barátok sorban. Szervét Tibor morfondírozva üldögél: “Ennek vége. Akkor most ... mit fogok holnaptól csinálni?!” – kérdezi tétován. A tükrös asztalokon pezsgősüvegek, virágcsokrok. Este bankett lesz. Az előcsarnokban két negyedikes fanyalog a látottakon. Pont, mint a nagyok.

Stuber Andrea