Úrnő és komorna

Calderón – teljes és zengzetes nevén Don Pedro Calderón de la Barca – a spanyol drámairodalom legbarokkabb költője volt egykoron. „Ez a lángoló álomlátó a lombos, kék és boldog Spanyolországnak az, ami az angoloknak Shakespeare, a franciáknak Moliere” – írja róla Kosztolányi Dezső, annak a vígjátéknak a fordítója, amelyet most műsorára tűzött a Petőfi Színház. Ezzel el is jutottunk a veszprémiek produkciójának pozitív eredményéhez. Ami ugyanis szép, jó és szellemes az előadásban, az Kosztolányi szövege: ötletes nyelvi fordulatai, tiszta és szépen csengő rímei.

A történet a szokásos: vannak benne ifjú szerelmesek, bonyodalmak, szerepcsere és végül mindenki megleli párját. Ezúttal kicsit úgy sikerült ez, mint egy vásári komédia. Ha valóban az volna, akkor talán még jó is lehetne. Így viszont senki és semmi nincs a helyén, csak a néző. Ő is feszengve, mert zavarja, hogy egy mosoly nem sok, de annyival sem tudja honorálni a színészek igyekezetét. Pedig ők görcsös erőfeszítéssel tréfálkoznak a színpadon. Némelyiküknek sikerül is stílusos, jól megformált figurát összehoznia (Csák Zsuzsa, Bakai László). Ám ha egy rendezőnek (Tömöry Péter) csak olyasmi ötletei vannak a közönség kacagtatására, mint hogy az egyik szereplő minden s és sz hang helyett c-t mondjon (helyenként érthetetlenné téve ezzel a szöveget), a másik meg „Négy golyót lövök beléd!” felkiáltással előhúz egy bicskát, akkor... Nos, akkor ott még tanulni kell a komédiázást.

Stuber Andrea