Gyermekszínjátszók fesztiválja

Tini-színi-randevú

          A meghittnek éppenséggel nem nevezhető városligeti Petőfi Csarnok visszhangzik a gyermekzsivajtól. Néhány száz lurkó jelenléte varázsütésre kedélyessé, emberléptékűvé tette a komor betonépületet. Ez is egyike a mesés csodáknak és csodás meséknek, melyeknek a gyermekszínjátszók X. országos találkozóján tanúi lehettünk.

          – Eddig Pécs volt az otthonunk – mondja Gabnai Katalin, a Népművelési Intézet munkatársa, a fesztivál fő szervezője. Most először találkoztunk a fővárosban, s ennek vannak hátrányai. Például az, hogy sok csoport csak egy napra jött. Korábban éjjel-nappal együtt voltunk, Pest viszont szétszórta az embereket. Közös program szervezésére se pénz, se idő nem jutott. Így aztán sem a gyerekek, sem a produkciók nem érintkeztek eléggé. Nincs is olyan résztvevő talán, aki a teljes programot látta volna. Egyébként 31 színjátszó csoport szerepelt itt. Azok, amelyek az iskolai, városi, megyei seregszemléken a legjobbaknak bizonyultak. Tudásuk természetesen nagyon széles skálán mozog. Vannak „őscsoportok” és első próbálkozók, a még aligdiákoktól a nyolcadikosokig. S ez itt nemcsak találkozó, megméretés is. Mindaddig, amíg a csapatok közönség elé nem állnak, a készségfejlesztésen, a közösségalakításon és a csoportmunka pedagógiai értékén van a hangsúly. Itt viszont azt is vállalják, hogy a zsűri esztétikai mércével mérje őket.

          Milyenek hát a gyermekszínjátszók? Kedvesek. A sárvári Picurka együttes „díszletet” is hozott magával. Színes gyermekrajzokkal aggatják tele a falakat az előadás előtt. A kiskamasz nagy panaszairól szól a műsor. Jólesik hallani a srácok ízes tájszólását. Úgy tűnik, nem izgulnak. Szigorú rendezői utasításnak, beidomításnak semmi nyoma. Mindannyian külön-külön élik át a szöveget, gesztikulálnak, grimaszolnak. Hangtalanul formálják ajkukon a másik szövegét, súgásra és improvizálásra készen. A bonyhádi általános iskola másodikosai egy indiántörténetet adnak elő. Látszik, örülnek, hogy kipingálva, színes tolldíszekben parádézhatnak. Egy mackóruhás kislány komoly arccal fenyőágat szorongat. Fontossága teljes tudatában: ő itt most erdő.

– Ez a fesztivál keresztmetszetet ad, reális képet arról, hogyan is áll a gyermekszínjátszás ügye – magyarázza Mezei Éva rendező, a zsűri tagja. – A színvonal közepes. A hibák egyébként ugyanazok, mint a felnőttek hasonló jellegű találkozóin: rendezésbeli gyengeségek. Minden nap azzal fejeződik be, hogy szakmai megbeszélésre ül össze a zsűri és a csoportok vezetői. Ha vérremenő vitákat nem is, de tapasztalatcserét, diskurzust folytatunk. Mi persze nem vagyunk szigorúak, hiszen nem szabad elvenni a gyerekek kedvét a játéktól. Egyébként is óriási dolognak tartom, hogy ezek a srácok kinyílnak, félreteszik gátlásaikat, és saját kedvükre színházat játszanak. Akkor is nagyszerű ez, ha nem igazán színház, amit csinálnak. De van rá példa, hogy az is sikerül.

          A Csinn-bumm cirkusz bohócai mókáznak a kamarateremben. Csókvaományi úttörők. Az első sorok előtt az előadás szereplői kucorognak. Leghátul izgatott szülők figyelik a hősöket. Tündér Ilona szeplős, vörös hajú kislány. A Vasorrú bába érces hangon azt kiabálja: kígyó, béka! Hamarosan ártalmatlanná teszik őt egy mágnes segítségével, ettől kezdve az orránál fogva vezetik.

          A nagykanizsai TINI Színpad tagjai nyolcadikosok. Nem is annyira gyerekek, a lányoknak bizony kijárhat már a „kezét csókolom!” A Tanár úr, kérem!-et adják elő. Tanáruk, Kolongya Zsuzsa választotta Karinthy művét, de a megvalósításhoz ők is adtak ötleteket. Egyikük sem akar színésznő lenni. Talán az Ildi – kuncognak. Legalábbis ő még gondolkodik rajta. A többiek viszont vegyipari, egészségügyi és közgazdasági szakközépiskolákba készülnek.

          A zalaegerszegi kisegítő iskola tanulói következnek. A közönség teljes odaadással várja őket. Olyasmire számítunk, hogy talán elnézőnek kell majd lennünk. Tévedünk. Weöres Sándor Csalóka Péterjét adják elő, s ez a fesztivál egyik legemlékezetesebb produkciója. Kedvesen okosak, lendületesek, tehetségesek. Tapsvihar döngeti a falakat. A másik kiemelkedő műsorszám Nagy László Csodamalacának színpadi változata a bagi általános iskola színiműhelyében készült.

          – Első óta tanítom ezt az osztályt – mondja Fodor Mihály, a csoport vezetője. – Erre az előadásra egy éven át készültünk, heti két próbával. Nagyon fontosnak tartom a verses mese előadását, mert – a mesedramatizálással szemben – ezzel lehet igazán fejleszteni a gyerekek képességeit. Kezdetben a színészi eszközöket tanulják meg, hogy ne legyenek gátlásosak, ne szorongjanak. Négy év alatt közük lett a dologhoz, jól mondanak verset – sőt, írnak is! –, tudnak kommunikálni. Most már az a legfontosabb, hogy megtanulják kívülről látni és megítélni magukat.

          Gyorsan elrepült a négy nap. Búcsúzkodás, még az utolsó eszme- és címcserék. Megtelnek a buszok jókedvű gyerekekkel Egy pöttöm kisfiú Csalóka Péter kucsmájával integet.

Stuber Andrea