Óvoda

Jurij Nagibin író sikertelennek minősítette kollégája, Jevgenyij Jevtusenko első filmes kísérletét. Az a Pravdában megjelent vélemény korántsem egyedülálló állásfoglalás. A neves szovjet költő filmje általában vegyes érzelmeket keltett. Ez nem is meglepő. A fogadtatás egyik magyarázata például az lehet, hogy az Óvoda az első olyan szovjet háborús film, amelyben egy német katona humánusabb, mint egy orosz vonatkalauznő. Az előbbit a Mephisto óta világhírű Klaus Maria Brandauer, az utóbbit Jelena Jevtusenko alakítja. Vagy amiben a főhős kisfiú azt álmodja – szépen megjelenítve a vásznon –, hogy ő a Lenin mauzóleum bejáratánál hegedül, miközben a Vörös téren átvonul egy ezrednyi katona, mindegyikük kezében egy-egy akvárium. Ebből már látszik is, hogy Jevtusenko alkotása szokatlan kissé. Nem egészen, vagy egészen nem illik az eddigi háborús témájú filmek közé. Nincs is semmi csodálkozni való azon, hogy egyesek deheroizálásnak minősítették.

Jevtusenko látásmódja meglehetősen egyéni. Az önéletrajzi ihletésű történet főhőse a tízegynéhány éves Zsenya (Szergej Gusak), akit édesanyja evakuáltat Moszkvából. A kisfiú vonatra száll, hogy Szibériában élő nagyanyjához jusson. A hosszú és kalando utazást eleveníti fel a film első része. A Bulgakov Menekülését idéző hangulatos képeknél Jevtusenko igazán eredeti rendezői kvalitásokat villant fel. Ötletes képi megfogalmazásokkal, roppant erőteljesen mutatja be a hátországot. Ahol közel sem volt mindenki hős. Akadnak itt spekulánsok, élősködők, bűnözők és egyszerűen gzáva emberek is. Jevtusenko a háborút mélységesen emberközpontúan közelíti meg. Ebben áll az első rész szépsége és ereje.

          Sajnos a második részben megtörik a varázs. Mintha nem is ugyanazt a filmet látnánk. A forgatókönyv is veszít eredetiségéből: Zsenya bűnözők közé keveredik, s ez a „Copperfield Dávid-vonal” bizony gyengébb. Úgy látszik, a költő-rendezőnek közben eszébe jutott egy s más, amit még szeretett volna belevonni filmjébe. Így kerülhettek bele az önmagukban érdekes, ám nem idetartozó jelenetek. Például a hosszú – már-már suksini jellegű – falusi életképek, a folklorisztikus értékű lakodalombetét, vagy az ifjúsági filmeket idéző gyermekbarátság-idill. Aztán, ha kimerülnek az ötletek, jön a naplemente, a sematizmus, végül a didaktikus zárólátomás. A néző azzal az érzéssel kel fel a helyéről, hogy Jevtusenko és a közönség is jobban járt volna egy rövidebb változattal.

Stuber Andrea