Madonna, milyen csendes az este

          Az olasz vígjátékoknak megvannak az ismert sémái. Ha előre tippelni kellene a hősökre, jelmezekre, kellékekre, akkor a néző mindjárt szőke csinibabára, fehér szmokingos úrra, piros telefonra és kék Alfa Rómeóra gondol. Maurizio Ponzi filmje azonban nem tartozik a megszokott, habkönnyű komédiák közé. Valamivel közelebb merészkedik az élethez, mint azok. Főhőséről is inkább Chaplin figuráinak ügyefogyott jámborsága jut eszünkbe, mint a Sordi- vagy Tognazzi-féle vérbő olasz komikusok.

          A vásznon Francesco egy napja pereg előttünk, amely nagyjából ugyanolyan, mint a többi. Ez a kedves slemil munkát keres. Eredmény és remény nélkül bár, de bájos bohémiával teszi. Maurizio Ponzi ügyesen szervezi a mindennapos eseményeket a főszereplő köré. Néhány igazán mulatságos szituációba is belekeveri őt. Klasszikus burleszkeket idézően nevettető például Francesco hősies küzdelme egy kiismerhetetlen szövőgéppel. Végül is nem múlik el sikerélmény nélkül a nap: fiatal barátunk véletlenül belecsöppen egy „Ki mit tud?” döntőjébe, s elviszi a pálmát. A pálma ezúttal egy csekket jelent, ám ez is ebül vész el. Folytatódhat tehát minden tovább.

          A főszereplő, a forgatókönyvet is jegyző Francesco Nuti különleges humorú színész. Kicsit a fellegekben jár, kicsit „holdkóros”, és mélyen belülről komédiás. Minden porcikájában az. Kár is volt ezzel nem megelégedni, s bevetni még olyan „holtbiztos tippeket”, mint egy vagány kisfiú meg sok olcsó, a természetes élettani funkciókkal kapcsolatos poén.

          Francesco mindenesetre elgondolkodtató figura. Meglehet, azért olyan hiábavaló ő, mert az élet általában az. És ha ez így van, akkor legalább kinevetni jó.

Stuber Andrea