Mítosz Moszkvából

A Komszomol Színház vendégjátéka a Nemzetiben

A gyanútlan drámaolvasó azt is gondolhatná, hogy Vszevolod Visnyevszkij Optimista tragédiája felett némileg eljárt az idő az 1933-as kijevi ősbemutató óta. Ám a Szovjetunióban száznál több színház játszotta el azóta, s nálunk is tucatnál többször állították színpadra ezt a hősi eposzra emlékeztető művet, mely a polgárháború idején játszódik, s a balti flotta tengerészeinek állít emléket. Ezek szerint mégiscsak lenni kell valami örökérvényűnek benne.

Most a Lenini Komszomol Színház vendégszereplése alkalmával láthattuk újra, Mark Zaharov rendezésében. A színház főrendezője megpróbált új módon közelíteni ehhez a forradalmi mítoszhoz, ennek érdekében átrendezte a szereplők közti erőviszonyokat. Az anarchisták vezére itt voltaképp nem Az Anarchisták Vezére, hanem annak szekundánsa, a Rekedt. (Aki egyébként nem is rekedt, s Alekszandr Abdulov alakítja kitűnően.) Mintha ezek a „nehéz fiúk” méltányossági okokból – érdemeire való tekintettel – kitartanának egy elaggott vezért, de valójában már régen a helyettese intézi az ügyeket. (S ez a felállás némiképp megbontja a második részben a vezérrel való leszámolás logikáját.) Zaharov elképzelésében Jevgenyij Leonov úgy játssza az anarchisták főnökét, hogy az súlytalan, már-már szánalmas és nevetnivaló szereplője a hatalmi harcnak. (Vagy egyszerűen átüt az alakításon Leonov komikusvére.) Inna Csurikova sem az a fajta férfias, fekete bőrkabátos komisszárnő, amilyenek eddig láttunk. Felvillanyozóan nagyszerű a belépője, ahogyan körbemasírozik a színpadi fedélzeten, mint egy úriasszony a korzón. Elegáns kiskosztümben érkezik, épp csak a napernyő hiányzik a hóna alól. Az Optimisták tévéfilmsorozatból szerzett friss tapasztalatunk alapján arra gyanakszunk, hogy egy entellektüel forradalmárral van dolgunk, de tévedünk. Ez a komisszárnő a Behring hadnaggyal vívandó eszmei vitában sem egyenrangú partner. A hangzatos jelszavak bizonytalanul csengenek az ajkán, mintha házi feladatot mondana fel. Ez az asszony vélhetőleg maga sem tudja, hogy került ide. (Talán egyszerűen meg akartak szabadulni tőle valahol.) Az első pillanattól kezdve világos, hogy alkalmatlan a rendcsinálásra, a kezes bárányoknak éppenséggel nem nevezhető tengerészek megfegyelmezésére. Ezzel mindenki tisztában van.

Inna Csurikova csodálatosan bizonytalankodik. Bravúrosan fél. És teljes joggal. „Hivatalba lépése” azzal kezdődik, hogy a szilaj matrózok kis híján erőszakot követnek el rajta. Az egyik közlegény nem is éli túl ezt a durva mókát. Visnyevszkijnél ez az incidens arra hivatott, hogy a parancsnoknő keménységét, rátermettségét bizonyítsa. Zaharovnál viszont az emberölés nem jogos önvédelemből, hanem merő véletlenből történik. Valahogy elsül a fegyver. A komisszárnő riadtan próbál az esetből tőkét kovácsolni, a tekintély tőkéjét. De valójában nincs más vágya, mint hogy ez a szörnyű népség táguljon mellőle, s ő felkapja a bőröndjét, aztán el innen. Meg is tenné, ha hű Vajnonenje nem állná útját.

Ez mind izgalmas, újszerű volt, s lendületesnek, hatásosnak mutatkozott a színpadon. Csakhogy Vszevolod Visnyevszkij a továbbiakban Mark Zaharov ellen dolgozott. A rendező bármilyen érdekes, emberi, sőt talán deheroizáló vonásokkal ruházta fel a komisszárnőt, neki a második részben mégiscsak hőssé kell válnia! És innentől kezdve tünedezik el a szereplők nagyon is emberi félelme és esendősége. Még akad egy remek – a totális magárautaltságot és magányt érzékeltető – jelenet Inna Csurikova és Alekszej (Nyikolaj Karacsencov) között. Aztán ahogy csökken a helyzetek, tettek átérezhetősége, úgy nő a pátosz. Mintha Oleg Sejncisz – monumentális háborús emlékműveket idéző – díszlete is terebélyesedne, egyre erőteljesebben magasodna fölénk. Hidegen tragikus szelek fújnak, közeledik a végkifejlet. Az áruló Rekedt az ellenség kezére juttatja az ezredet, s Behring hadnagy felmentő seregével túl későn érkezik: a komisszárnő életét már nem tudja megmenteni. Megrendült férfiak állnak a főhősnő holtteste felett a reflektorfényben.

Gazdagabbak lettünk egy katarzissal talán, de szegényebbek azzal az első részben támadt illúziónkkal, hogy megértjük, megérezzük a hőssé válás legendáját.

Stuber Andrea