Felfelé

Bubik István

portré

Új Tükör 1985. XI. 3.

 

Felfelé

 

Bubik Istvánról először egy nevetés jut eszembe. Szántó Erika Az óriás című filmje óta hordozom magamban. A történetbeli Szandál Juli és ifj. Kovács István éppen megismerkednek egymással. A párbeszéd már elmosódott, csak arra emlékszem, hogy Kovács-Bubik egyszeriben éktelen hahotára fakadt. Hogy miért, Pap Vera Szandál Juliként éppúgy nem értette, mint mi. De Bubik nevetése lezúdult a vászonról, keresztül hömpölygött a nézőkön, talán még a mozi ajtajánál sem állt meg. Mintha fel akarta volna rázni a várost. Aki így tud nevetni, az rossz ember nem lehet. Vagy rossz színész nem lehet. Esetleg egyik sem.

*

          Szinte hihetetlen, hogy csupán négy éve van a pályán. Még túl sem jutott az első “ötéves terven”, s máris micsoda szerepeket és micsoda sikereket könyvelhet el magának! Ádámtól Tartuffe-ig, a kritikusok díjától a Jászai Mari-díjig. Titka, ha van, az a teljes erőbedobás. Legyen az lovaglás vagy színészet, a félgőzt nem ismeri. Ha nyeregbe száll, akkor is győzni akar, amikor esélytelen. Még ha emiatt aztán “átrendezi” is a pályát. Ha kiosztják neki a lapot, mindent feltesz rá. Hazardíroz, anélkül, hogy blöffölne.

*

          Kedvenc témája – a lovak. E sport számára komoly iskola. Sokat tanult belőle. Például, hogy ha ront, annak általában nem a ló az oka. Valószínűleg ő törődött az állattal kevésbé, mint kellett volna. S ha megtanult a partnerra figyelni, azt érvényesíteni lehet a színpadon is. Ott sem mindegy, hogy süket-e, vak-e a többiekre. Arra is a sport vezette rá, hogy nem mindig helyénvaló beleadni apait-anyait. Mert néha az erő kevés, s fontosabb lehet az ész, az okos visszafogottság. Ezt sem árt átvinni a színjátszásra. Egy alakításnak meg kell találni az ívét s a fokozás módját. Nem lehet és nem is szabad az első pillanattól az utolsóig mindent kiadni önmagából. Pillérekre, csúcspontokra van szükség, amelyek érzékelhetetlenné válnak, ha mindig egyenes vonalban jut el egyiktől a másikig.

*

          Az Enyém a vár című mesejátékot próbálták a Margitszigeten. Az előadás enyhén szólva félkész állapotban volt, s vészesen közeledett a bemutató napja. Kevés idő jutott a produkcióra. Bubik István néhány nappal korábban még Zápolya Jánost játszotta Gyulán, A festett királyban. Most éppen Funtek Frigyessel gyakoroltak a színpadon, körülöttük nagy sürgés-forgás, egymás szavát is alig értették. Bubik egyszerre csak kifakadt: Kérem, ezt így nem lehet. Mindenki dumál, instruálja a másikat, csak elfelejtitek, hogy erre már nincs idő. Holnapután premier. Csönd támadt. Ha Bubik megszólal, arra oda kell figyelni. Van benne valami, ami a vele kapcsolatba kerülőket belső vigyázzállásra készteti. Látszik rajta, hogy megmér, értékel, ítél. Ha követel, akkor annyit, amennyit önmagától is.

*

          Keveset szinkronizál. Nem ártana, ha mindenki olyan keveset szinkronizálna, mint ő. Mert milyen szép is lenne, ha gyakrabban fordulna elő, hogy a külföldi színészekhez megkeresik a leginkább illő magyar hangot. Mint a Rocky esetében. A nézők többsége talán még hetekkel később is meg tudta volna mondani, ki tolmácsolta Sylvester Stallonét. Telitalálat volt. Meglehet, azért passzoltak ennyire össze, mert Bubik Istvánban legalább annyi a céltudó keménység, a kitartás, a virtuskedv, mint a film főhősében. Bubik hangja nem volt tolakodóan Bubik, hanem elementárisan Stallone. Úgy képzelem, az eredeti sem lehet jobb nála.

*

Nem szeret interjút adni, nyilatkozni. Órákon át tudja sorolni, hogy mi mindenről nem érdemes beszélgetnünk. Aki rá kíváncsi, mindent megtudhat róla a szerepeiből. Úgy tartja, a színészet lényege valamiféle szobrászat. Az ember kivájja önmagából azt a réteget, amire éppen szükség van. Aljasságot, önzetlenséget, irigységet, szerelmet vagy bármi mást. Mindenből van bennünk egy-egy adag. A színésznek tudnia kell előteremteni azt a tulajdonságot, érzést, amit kifejezni feladata. De muszáj, hogy a saját érzése legyen, különben hogyan is válhatna hitelessé az alakítás? Ki hiszi el azt a szerelmi vallomást, amit úgy rebeg el a partnerének, hogy közben ki nem állhatja őt? Ő bizony nemegyszer beleszeretett már darabbéli kedvesébe. Ez ugyan nem mindig csúszik át a civil érzelmeibe, de előfordult már, hogy alig várta az újabb előadást.

*

Nyilatkozat tehát nincs. Én sem fogom most elemezni, milyen is Ádámként vagy Tartuffe-ként. Azt sem ecsetelem, hogyan formálja meg a Játékszínben a Tüzet viszek Mátéját, amiért a Sittgesben rendezett színházi fesztiválon a színészi díjat ítélte oda neki a zsűri. Végül is igaza van: ő sem tud, én sem tudok egy alakításáról többet elárulni annál, amit a néző hazavisz magával a színházból.

*

          Királyok adják egymásnak a kilincset nála. Most István királyt énekli, de II. Richárd is lesz még ebben az évadban. Amikor híre kelt, hogy a Nemzeti Színház Szörényi Levente és Bródy János rockoperájának bemutatására készül, bizonyára nem én voltam az egyetlen tamáskodó: ugyan meg tudnak-e birkózni fiatal színészeik – ha prózában mégoly jók is – ezzel a hangot, komoly énektudást, zenei képzettséget követelő feladattal? Aztán elkezdődtek a próbák, ezúttal a szokottnál hosszabbra méretezték a felkészülés idejét. Hónapokon át, reggeltől estig dübörgött a zene a Nemzeti Színház falai között. Amikor a színpadon a másik szereposztás, a Hirtling-csapat volt az “ügyeletes”, Bubik felment az emeleti büfébe, s ott gyakorolta az énekszámait. Mert – mint általában – most sem adta alább a maximumnál. Lesznek gondok – mondta. – Háromszor kell életveszélyesen magas hangot kiénekelnem. Ha nem tudom megcsinálni, buktam. De megcsinálom.

          Aki nem hiszi, járjon utána: megint sikerült neki.

Stuber Andrea