Levél a táborba

Kedves Srácok!

Azt hiszem, elsősorban az irigység íratja velem ezt a levelet nektek, építőtábori lakóknak. Az irigység, mert én, aki az évek során bajnokká lettem szőlőkacsolásban, kapálásban és gyümölcsszedésben, egyszer csak végérvényesen kiestem a keretből – egyszerűen és gyalázatosan kinőttem abból a korból. Most aztán ahelyett, hogy valamelyik állami gazdaság földjén őrizném a szorgoskodás látszatát, munkakönyv után szaladgálok. Idétlen tábori vetélkedők nagy, bugyborékoló nevetései helyett szerkesztőségi szobákban nézek farkasszemet ismeretlen emberekkel, akik vagy örülnek nekem vagy nem. A gondom nem az, hogy ki lesz jövőre az osztályfőnök, a témám sem az, hogy milyen volt a vizsgaidőszak. Magasabb osztályba lépek. Csak még gyorsan beszaladok a közértbe, mert ha nem teszem, mit vacsorázunk? És mikor lesz vajon az első fizetés, mert az albérlet addig sincs ingyen. Ebédre sóskát csinálok, de hogy lehet az, hogy Anyunak sose csomós? A könyvkiadóba is ma kell bemennem, mit vegyek fel és hogyan mosolyogjak? Az első benyomás nagyon fontos!

Némileg fejvesztetten kapkodok újféle feladataim között egyiktől a másikig. Aztán ha ráérek, és eszembe jut, sajnálom, ami elmúlt. A jóval egyszerűbb diákéletet, a felelőtlen felnőttetlenséget, a konvenciómentességet. Az április elsejei tréfákat, a házibulikat és az építőtáborokat.

No persze tudom, hogy az sem volt fenékig tejfel. Emlékszem én olyanra is, hogy ha 150 százalékot teljesítettünk első nap, akkor másnapra felemelték a normát, és ha még úgy is kigüriztünk 120 százalékot, akkor harmadnapra megint feljebb tornázták. Úgy éreztük, Marx nyugodtan illusztrálhatná velünk a Tőkében a kizsákmányolást. A cukorkacsomagolóban pedig egy néni – hozzá voltunk beosztva – olyan hangnemben utasítgatott minket, amilyenben még a csősz sem kiabált velem gyerekkoromban.

Persze ezek a negatív élmények sem haszontalanok. Meglehet, az egész építőtábori kalandból ezeknek van legtöbb közük a nagybetűs Élethez. Aztán ott van mindenekelőtt a Munka élménye. A lemérhető, összehasonlítható, konkrét munkáé. Jó, hát mi sem dolgoztuk halálra magunkat, de ha nekiveselkedtünk, akkor azért is többet csináltunk, mint a Kőbányai brigád, még ha sajgott is a kezünk, a derekunk. Én, aki egyszer két hétig szőlőt kacsoltam Villányban, később még évekig – ha villányi bort láttam az üzletben – úgy éreztem, közöm van hozzá.

Mondanom sem kell, ránk is volt panasz. Előfordult, hogy elmondtak ennek-annak, mert éjjel énekelve vonultunk végig a városon, csináltunk hecceket, szőttünk szerelmeket, és két hét alatt megismertük Sopron minden vendéglátóipari egységét és valamennyi házi borkimérését. Hányszor hallottam, hogy “mi lesz ezekből a csirkefogókból?” Aztán – feltehetőleg – mégis rendes ember válik belőlem is. Nem lettem – bárki meggyőződhet róla – se alkoholista, se huligán. És most, amikor az egyedül kell helytállnod című fejezet következik az életemben, enyhe nosztalgiával gondolok arra az időre, amikor az építőtáborokban helyezkedések, összeköttetések és egyéni érdekek nélkül, közösen végezhettük a dolgunkat. Volt, hogy megköszönték a munkánkat, de ha nem, akkor is láttuk az eredményét: amikor ott állt a rengeteg láda barack, teherautók érkeztek, hogy elszállítsák az ország különböző pontjaira, mi éreztük, hogy csináltunk valamit.

Selmeci Andrea