Stuber Andrea:    Hanyas vagy?

1978

jegyzet

Ösztöndíjas 1981. VIII.

 

 

Hanyas vagy?

– egy évfolyam-találkozó ürügyén –

 

Hanyas vagy? 78-as?

Mi félszavakból megértjük egymást.

Ugyanazt a nótát fújjuk: emlékszel?... Azt mondod Harkov, azt mondom Szumszkaja. Azt mondod perukárnya, azt mondom csolovicsa. Mi együtt szálltunk vonatra és együtt sirattuk az otthon maradtakat a Keletitől Záhonyig. Mi egyenlőek voltunk – a nulláról indultunk valamennyien. Nehezen találtunk egymásra, mert mindenki a saját törését akarta átvészelni, és mégis könnyen, mert egyforma volt a törésünk. Mi olyanok voltunk, mint egy nagy család. Nem szeretett mindenki mindenkit, de az ember nem válogathatja meg a családtagjait. Mi egymásra voltunk utalva, mert pótolni kellett azokat, akiket otthon hagytunk.

Azt mondod nincs levél, azt mondom holnap biztos kapsz. Mi, ha barátok lettünk, úgy csináltunk, mintha évezredek óta részesei lennénk egymás életének. Lerajzoltuk a lakás alaprajzát, megmutattuk a családi fényképeket, megjegyeztük egymás korábbi nagy szerelmeinek nevét, és elnézést kértünk, ha valakit összetévesztettünk valakivel.

Azt mondod harmadik század, azt mondom Ferling. Mi nemre való tekintet nélkül kívülről fújjuk a katonasági élményeket.

Azt mondod stáb, azt mondom Székely Árpi, Papp Laci, Csordás Erzsi. Mi felnéztünk rájuk, ők pedig elnéztek nekünk sok mindent. Azóta már tudjuk, hogy nagyrészt nekik köszönhető a táborunk sikere, és az is, hogy ennek következtében az évfolyamunk jobban együtt maradt, mint bármelyik másik. Harkovban alakul ki és dől el sok minden.

Azt mondod Jányi–Csucsu, azt mondom szombat esti diszkó. Mi öntudatlanul élveztük egymás társaságát. Később jöttünk rá, hogy tudatosan kellett volna minél szélesebb körben kapcsolatokat teremteni. A harkovi barátságok alapjai lehetnek a későbbi társaságoknak is. Moszkvában már ritkán ennyire adottak a lehetőségek az ismerkedésre. Pedig barátokra szükség van, mert egy ekkora városban nem lehet egyedül élni.

Azt mondod Mir, azt mondom Jantar. Mi elszabadultunk otthonról, és időbe telt, míg kialakult bennünk, hogy mit szabad és mit nem olyankor, amikor senki nincs, aki bármit is megtilthatna.

Azt mondod Károly Péter, azt mondom Domonics Péter. Nekünk dalaink, sztorijaink, vicceink vannak, és az emlékeink is egy időre hangolódtak.

Hanyas vagy? 78-as?

Mi félszavakból megértjük egymást.

Azt mondod DASZ, azt mondom IMO-sok. Mi meglepően hosszú ideje tudjuk egymást szeretni. Nálunk talán még a fúrás, a rosszindulat is kevesebb. Mi már csak azért is összetartunk, mert tudjuk, hogy a többiek nem tartanak össze. Mi ragaszkodunk ahhoz, hogy ragaszkodunk egymáshoz.

Azt mondod hazamentek, azt mondom Toresz, Dedi, Dotya, Atom Kati... MI számon tartjuk egymást, és az évfolyam-találkozón iszunk egyet a hazaigazoltak egészségére.

Azt mondod klub, azt mondom harmadikosok. Mi összejövünk, és azoknak is a nyakába borulunk, akikkel két szót sem beszéltünk életünkben. Mi dicsekszünk az évfolyamunkkal akkor is, ha néha mégse köszönünk egymásnak a Gorkij utcában.

Hanyas vagy? 78-as?

Mi ott vagyunk mindenhol, ahol kell, és ott is, ahol nem kell. Március 21-én Moszkvában a Mauzóleumnál koszorúzni és november 7. környékén Pesten a Rézkakasban sörözni. Mi összefutunk a Druzsbában és Seremetyevón. Mi ott vagyunk a VB-ben, és mi kapjuk a VB figyelmeztető leveleit is, amiben jobb tanulmányi eredményre sarkallnak.

Azt mondod Kirov utca, azt mondom búvárszivattyú. Mi ismerjük a vámszabályokat és a nem hivatalos árfolyamokat.

Azt mondod „vele akarok lakni”, azt mondom Amo-szappan. Mi megtanultuk pirulás nélkül kimondani azt, hogy „nem leszek hálátlan”. Mögöttünk nincs gyámhatóság, nagynéni és Róbert bácsi. Mi kénytelenek vagyunk egyedül megtalálni a megoldásokat és a kiskapukat.

Azt mondod Tretyakov, azt mondom sor. Azt mondod Balsoj, azt mondom, sör a büfében. Mi nem turisták vagyunk Moszkvában. Számunkra ez a város nem idegenforgalmi nevezetesség, nekünk itt praktikusan kell élnünk.

Hanyas vagy? 78-as?

Azt mondod nem jó itt. Azt mondom mihez képest? Mi már nem mindig rohanunk haza az utolsó vizsga napján. Ritkábban tartunk élménybeszámolót otthon az ismerőseinknek, és néha magunkban megmosolyogjuk régi barátaink problémáit. Mi rádöbbentünk, hogy lassan csak egymásnak nem vagyunk idegenek. Megszoktuk a költözéseket, a búcsúzásokat és a távszerelmeket. Mi megtanultuk a 180 fokos fordulatokat, és belefásultunk a változatosságba. Mi mindig várunk valamit, „csak addig kell kihúzni valahogy”. Mi az átvészelés mesterei vagyunk. Nekünk levelek szülői intelmein keresztül van családunk, de mi már a leveleket is egyre ritkábban és kötelességszerűbben írjuk haza.

Azt mondod torkig vagy, azt mondom késő. Mi már nem tudnánk ezt abbahagyni. Túl sok minden történt velünk itt három év alatt. Az nem biztos, hogy megtaláltuk a helyünket, de az igen, hogy nekünk már itt a helyünk.

Azt mondod, kijönnél-e még egyszer? Azt mondom mindegy. Mi már el sem tudjuk képzelni az életünket máshogy. Túl messzire kerültünk ahhoz, hogy vissza tudnánk nézni.

Azt mondod az élményeink. Azt mondom, mit is kezdjünk velük?

Azt mondod nem bántad meg. Azt mondom, én se.

Stuber Andrea